Az egész találkozó köré a liberálbolsi sajtóban kreáltak már megint egy teljesen valótlan körítést, az angolok pedig örülnek ennek, mert legalább nem arról kell beszélni, ami a lényeg, hogy legyőzték őket. Vagyis arról, hogyan kaphattak ki egy lenézett csapattól.
A mai világunkban csak és kizárólag az számít, hogyan tudjuk a valóságot eladni a médiában. Elvégre nem mindenki jutott ki a találkozóra, és nem mindenki nézte a meccset a tévében, különösen nem Nyugaton, így könnyedén ki lehet forgatni a dolgokat úgy, hogy megint a magyarok legyenek a gonoszak. Elvégre arrafelé az a narratíva, hogy itt ez a gaz Orbán és annak a csúnya népe, amely kétharmaddal folyton újraválasztja ezt a diktátort. Ez is mutatja, hogy a magyarok kirekesztők, rasszisták, bunkók, tanulatlanok és homofóbok. Üldözik a menekülteket és a melegeket. Nagyjából így festik le a nyugati sajtóban Magyarországot, éppen ezért muszáj minden magyar sikerből rémmesét fabrikálni. Történetesen ha itt vannak a szivárványos karszalaggal felszerelt, térdeplésre hajlamos angol focisták, akik kikapnak a botlábú, elmaradott magyaroktól, akkor az egy nagyon kínos dolog. Mivel manapság már a sportot is fegyverként és politikai színtérként használják, így éppen ezért egy ilyen epizód magyarázata sem mentesülhet a liberálbolsi színezettől. Először is itt vannak az angol focisták, akik baromi nagy mellénnyel mentek fel a pályára, és úgy viselkedtek, mintha már győztek volna. Holott minden sportoló tudja, hogy nincsen lefutott meccs, és bizony, ha nagyképű vagy, az meg fogja bosszulni magát. Ez történt ebben az esetben is. Hiába gondolták úgy az angolok, hogy ők már nyertek, a valóság kopogtatott, és jól arcul csapta őket, amivel aztán nem akartak szembenézni. Volt versenysportolóként és teniszedzőként roppant szánalmasnak tartom ezt a hozzáállást, amely egyáltalán nem méltó egy sportemberhez. Már az ötéves tanítványaim is jól tudják, hogy soha nem a pálya, a labda, az ütő vagy az idő a hibás, ha nem megy a játék, hanem a hiba önmagunkban keresendő. Az ötévesek tudják ezt, de a felnőtt férfiaknak már nem megy az önvizsgálat. Egy normális világban, ahol a sport tényleg a sportról szól, egy ilyen vereségnek az lett volna a következménye, hogy önvizsgálatot tartanak, szépen bevallják, hogy alábecsülték az ellenfelet, miközben ők nem játszottak jól. Legalább a meccs végeztével tanúsíthattak volna némi alázatot a sport és az ellenfél irányában. Egy normális világban ez lenne, de mi nem egy ilyen világban élünk. Mi a következmények nélküliség, a látszatvalóság és a felelősségmentesség világában élünk, így ki kellett találni valamit. Jöhetett tehát a szánalmas mese a „rasszista” magyar gyerekekről. Először is borzalmas dolog az, hogy Orbán kijátszotta a rendszert. Ami amúgy egy teljesen legitim szabály, és minden ország minden csapata ezt a megoldást szokta választani, hogyha zárt kapus meccsre ítélik őket, vagyis ilyenkor gyerekeket hívnak meg a rangadóra. Ezt a libernyák sajtóban úgy sikerült lefordítani, hogy politikai pedofília történt, és Orbán felhasználta a gyerekeket. Szép, de menjünk tovább. A nyugati sajtóban rettegő írások születtek arról, hogy Magyarország mennyire kirekesztő hely, hiszen csak fehér gyerekek ültek a lelátókon, akik „rasszista módon” kifütyülték a térdeplő angolokat. Ettől aztán úgy megrettentek és összezavarodtak a focisták, hogy végül kikaptak a magyaroktól. El sem tudom képzelni, micsoda félelemben játszhattak végig ezek a szegény futballisták! Ezt figyelembe véve nem az a csoda, hogy kikaptak, hanem az, hogy csak egy góllal. Elképzelni sem tudom, hogyan bírták ki, hogy ott figyeli őket ez a roppant félelemkeltő gyerekhadsereg. A liberálbolsi beszámolókból már tényleg csak az SS-egyenruha és némi karlendítést hiányzott. Jó, jó azért voltak olyanok, akik érezték, hogy ez azért már egy kicsit erős. Elvégre 14 év alatti gyerekekről van szó, és mégiscsak szánalmas lenne rájuk fogni a vereséget, így inkább elegánsan kihagyták ezt az aprócska részletet a tudósításból. Így úgy jött le a cikkből, mintha felnőtt szurkolók előtt zajlott volna a meccs, akik rasszista módon viselkedtek. A legérdekesebb pedig az volt az egészben, hogy közvetlenül a találkozót követően tényleg normális cikkek születtek. Elismerték, hogy a tizenegyes jogos volt, és a magyarok jobbak voltak az angoloknál. Gareth Southgate szövetségi kapitány is korrekten nyilatkozott. Majd eltelt egy kis idő, és megváltozott a múlt. Átvette a szakmaiság helyét a libernyák értelmezés, amihez aztán csatlakozott jó pár angol focista is, sőt maga Southgate is beállt a sorba. Gondolom, szóltak neki, hogy talán mégsem kéne normálisan nyilatkozni, hanem sokkal inkább a magyarokat elvakító rasszizmusról kellene beszélni, amit még a gyerekeikbe is átörökítenek. Már régen nem az számít, hogy mi történt, hanem sokkal inkább az, hogyan tálalják ezt az egészet az interneten és a médiában. Véleményeket adnak el tényként, és igyekeznek megmagyarázni, hogy ami valójában történt, az nem is úgy volt. Történik valami, ami nem illik bele a haladárok által felépített narratívába, így kifordítják az egészet, és nekilátnak megmagyarázni, miért tudjuk rosszul. Közben a lényegről nem esik szó. Arról, hogy hatvan év elteltével először győztük le tétmeccsen az angolokat. Arról, hogy mennyire felemelő volt látni az a sok csillogó szemű gyermeket, akik élvezték a meccset, és szívből szurkoltak. Arról, hogy a csapat tényleg bizonyítani akart nekik, és nagyon jól játszott. Arról, hogy Dávid hogyan győzte le Góliátot. Vagy arról, hogy ezeknek a gyerekeknek végre vannak magyar hőseik, akik a sport szeretetére nevelik őket. Vagy arról, hogy sok ország felnőtt szurkolóival ellentétben hogyan mutattak tisztelet egy másik nemzet iránt, mikor csendben végighallgatták az ellenfél himnuszát, majd megtapsolták a játékosaikat. Ezekről is írhattak volna hosszadalmas cikkeket, de a liberálbolsi sajtó itthon és külföldön egyaránt inkább „rasszista” gyerekhadseregről értekezett hosszasan meg politikai pedofíliáról. Mindenről szóltak, csak arról nem, ami történt. A legszomorúbb ebben az egész történetben mégsem az, amit fentebb leírtam. Sokkal inkább az, hogy eljutottunk odáig, hogy már igény sincsen arra, hogy utánajárjanak a tényeknek, és megfelelően, több helyről tájékozódjanak. Már lassan ott tartunk, hogy a saját szemüknek sem hisznek, ha nem egyezik meg azzal, amit a libernyák médiában előadnak nekik. Jelen esetben egy sztorit a „rasszistaként” tomboló gyerekekről, akik megfélemlítették a szegény, toleráns angol focistákat. Hogy mindez mire jó? Valóságkreálásra. Magyar Hírlap Comments are closed.
|
