Trianon a határokon túl IV. - Bata Dórián (Bácsföldvár, Délvidék)

"Bármely támadás, ami a magyarság ellen irányul, a mi ügyünk is, és bármely vállalkozás, ami a magyarok életét akarja jobbá tenni, a mi vállalkozásunk is. Erről szól Trianon, az összetartozásról, a magyarságról, a köztünklevő szakadékok és akadályok fáradhatatlan áthidalásáról, és arról, hogy soha nem adjuk fel, mert a magyarságunkkal immáron túl sok minden veszne el!"

Kérem, pár mondatban mutatkozzon be. Beszéljen a családjáról, településéről. 
Bata Dórián vagyok, vajdasági magyar. Egy sokszínű család része lehetek: édesapám oldaláról német, magyar és lengyel felmenőkkel rendelkezem; édesanyám oldaláról a felmenőim amennyire tudjuk, mind magyarok voltak, de mára már ez az ág szerb, horvát és román tagokkal is bővült, ennek ellenére a mi családunk mindig is kedves rokonként tekintett bármely családtagra, legyen az függetlenül a nemzetiségükre. A vallás szempontjából is kevert hatások értek. Anyám oldaláról protestánsok voltak a felmenőim, azonban ma már többségünk katolikus, de a családban van ateista és szerb ortodox vallású is. 

Bácsföldváron élek. Apám óbecsei volt, anyám Szabadkán született, de később visszatért a család Bácsföldvárra, ahonnan anyai ági nagyanyám származik. Egész életemben itt éltem, másik lakhelyem nem is volt, amíg el nem kezdtem egyetemre járni Újvidéken, ahol egy kollégiumban lakom. Az egyetemen történész szakon tanulok.

Amit Bácsföldvárról el tudok mondani, az nem sok. Ez egy kicsi, de nagyon régi falu (középkori). Az idők során szerb többségű volt, de ez a szám mára fele-fele arányúra változott magyarok és szerbek között, de a mérleg nyelve a szerb többség felé billen. 1848-ban itt húzódott a frontvonal a szerb erők és a magyar forradalmárok között, amit a falu megsinylett. A második világháború során pedig a különböző megtorlások szították a szerb-magyar ellentéteket, majd a jugoszláv háborúk alatt, ezúttal vérontás nélkül, szélesedett a két nemzet közötti ellentét hála a szerb propagandának. Mára szerencsére békésen él együtt a két nemzet: sikerült magunk mögött hagyni a múlt sérelmeit és borzalmait. Igazából a békés együttélés mindig is jellemezte a falu nemzetiségeit, kivéve a háborús és válság időszakokat, mikor ezek a sebek újra és újra fel lettek tépve.

Mikor hallott először Trianonról?
Mikor általános iskolás voltam, még mindig élt a harag a két nemzet között. 2006-ban írattak be, a háború 2001-ben ért véget, de sokáig működtek az országban paramilitáris szervezetek a háború vége után is. 2003-ban kiválóan emlékszek, mikor beszámoltak a hírekben Zoran Đinđić meggyilkolásáról- amit egy ilyen nacionalista paramilitáris szervezet követett el.  Đinđić-től az emberek a változást várták,  úgy tekintettek rá, mint aki az Európai Unióba vezette volna Szerbiát. Persze nem enyhült a koszovói kérdés sem, és 2006-ban függetlenedett Montenegró is. Persze ezeket a dolgokat mi, gyerekek nem értettük. Alig fogtuk fel mi is a nemzetiség, vagy mi az a Jugoszlávia; csak annyit tudtunk, hogy a szerbek nem beszélnek magyarul, mi meg nem beszélünk szerbül és nem értjük egymást. A szülők frusztrációja azonban nagy volt. Emlékszem apám is mindig felingerült, mikor erről kérdeztük a szerb nacionalisták miatt, de sok családban a szerbek kollektív bűnösöknek számítottak mindenért. Ilyen körülmények között az ember elkezd érdeklődni az után, hogy ő mégis kicsoda? Mit jelent magyarnak lenni? Kik is azok a magyarok? Nem kell innentől kezdve sokat kutakodni, hogy az ember ráleljen a történelmi Magyarország térképére, és még  kevesebb erőfeszítés kell hozzá, hogy hallja Trianon nevét, amit még nem ért, de tudja, hogy vesznie kell. Nem mondhatom, hogy a családomtól hallottam Trianonról. A családban rengeteget foglalkoztunk történelemmel, de sosem volt fontos Trianon, és nem váltott ki vitát az, hogy hol húzódnak a határok: a családban mindenki elfogadta ezt a helyzetet, hiszen a család nagy része sosem élt Magyarországon és a kommunizmus alatt nagyon jól éltek. Családom egy részére valóban igaz volt, hogy kényelmesebb életet élt, mint ma. Az iskolában hallottam először róla a többi iskolástól, akik igazságtalanságokról beszéltek. Az iskolában végül tanórákon is szóba került, és a tanulmányaim során mindig úgy tanították nekünk, hogy ez egy igazságtalan dolog, ha- emlékeim szerint- a tankönyvekben nem így fogalmaztak. 

A családjukban hogyan beszéltek róla?
Nem beszélünk róla, mivel- ahogy említettem- mi egy színes családban élünk: nem engedhetjük meg, hogy ilyen dolgok miatt megbolyduljon a családi béke, és mert attól, hogy emlegetjük, vagy átkozzuk, még nem fogják visszahordani a határköveket Belgrádhoz. Ha véletlenül szóba kerül, egyet értünk abban, hogy ez egy igazságtalan döntés volt és hogy fájdalmas. Néha elmerengünk, hogy mekkora potenciál lehetne egy olyan nagy országban, mint a régi Magyarország, és mennyivel jobb lehetne talán az életünk, mint most, de igazából mi már ebben a valóságban nőttünk fel, és hiányozna a családban sokaknak az a pár dolog, amit a szerbektől kapott, vagy jobban mondva, amit mellettük élve megtanult. 

A családban egyszerűen soha nem volt róla szokás beszélni. Megkérdeztem nagyanyámat, hogy esetleg ez másképpen volt-e annó. Azt mondta: „ Én még kislány voltam akkor. Emlegették Trianont. Trianon így, meg úgy, de nem tudtam mi az”. Ő itt arra az időszakra gondolt, mikor Bácskát visszacsatolták Magyarországhoz. Mondta, hogy megjelentek a magyar tisztek, és a magyar adminisztráció, és az nagyon tetszett nekik. Tisztek laktak az ő nagyapjánál, és mindenki szerette ezeket az új „vendégeket”, mert rendes, szép emberek voltak. Kérdeztem, hogy emlékszik-e, mikor a határ újra megváltozott, beszéltek-e aztán róla? Azt válaszolta, hogy nem, mert a Tatát (az én dédapámat) szerbek mentették meg a csúrogi kommunista megtorlástól. Aztán soha többet nem politizált a Tata; a nagyapám pedig sokat élt Belgrádban; örökéletében ciril betűkkel írt alá, és sok kedves szerb barátja és nyugodt természete volt, így nem igazán aggasztotta Trianon, vagy a múlt.

 A család másik oldaláról a nagymama elmondta, hogy nem akartak beszélni róla, mert ők német leszármazottak és az itteni németség sokkal jobban megsínylett mindent, mint bárkimás. Inkább csak felejtett mindenki, vagy nem akart rá emlékezni, mert egyszerűbb volt, és nem lehet csak a múltban élni. A Mama elfelejtett mára már németül is, pedig anyanyelvi szinten beszélte fiatal korában. És ezeket fűszerezi az, hogy egyes rokonok börtönbe kerültek, vagy egyéb módon károsultak ilyen-olyan politikai nézeteik miatt, így nem sok értelme volt  többek között erről sem beszélni.

Tanulmányai során tanították a trianoni békeszerződést? Ha igen, mit mondtak róla?
Igen, tanultuk. Általános iskolában is, gimnáziumban is, és most az egyetemen is tanulok majd természetesen róla. A tanáraink őszintén beszéltek róla: igazságtalanságnak tartották, noha nem vetették el Trianon minden intézkedését, abban egyet lehetett érteni, hogy túl szigorú volt, és elfogadhatóbb lett volna egy olyan határ, mint amit Magyarország a második világháború alatt kapott. Gimnáziumban fejtegettük is a körülményeket, amelyek övezték a békediktátum megalkotását és elfogadását, azonban ez egy nagyon összetett kérdés, és szerintem nincs olyan történész, aki ne mondaná el, hogy maga a párizsi béke egy hatalmas hiba volt, és nem Magyarország volt az egyetlen, aki nagy sérelmeket és veszteségeket szenvedett, noha Magyarország volt valóban az, akivel a leglátványosabban lett elbánva. A tankönyveink csak megemlítik, nem foglalkoznak sokat vele. Nem mondják, hogy  miért ilyen a határ, nem ítélik sem igazságosnak, sem igazságtalannak, csak úgy beszélnek róla, mint ami megtörtént. Hogy a szerb nyelvű tankönyvekben ez hogyan van leírva, nem tudom. Az egyetemen pedig még nem foglalkoztunk vele.

Hogyan emlékeznek meg erről az eseményről Önöknél? Határon túli magyarként milyen lehetőségeik vannak a megemlékezésre?
Általában kulturális műsorokkal, kisebb összejövetelekkel, ahol beszélünk róla; szövegeket, verseket olvasnak fel; de a lényeg, hogy egy kisebb csoport összegyűlik, és megemlékezik erről.  A megemlékezéseket sokkal bátrabban tartják manapság, hogy jók a szerb-magyar viszonyok, és hogy megkaptuk a magyar állampolgárságot. Az utóbbit, olyan érzésem van, mintha egy kicsit úgy élnénk meg, mintha a magyar állampolgársággal hivatalosan is visszafogadtak volna minket a nemzetbe, de biztosan könnyebb úgy megemlékezni egy eseményről, hogy egy nemzet egy politikai nemzetként is megemlékezhet róla, nem csak kulturális nemzetként. Sokat segített az évforduló megítélésében, hogy immáron nem gyásznap ez a dátum, hanem egy nap, amit a nemzeti összetartozásnak szentelhetünk, így nem csak arról emlékezünk meg, hogyan szakították szét a nemzetet, hanem hálásak is lehetünk, hogy találtunk rá módot, hogy a nemzetet valamilyen módon egyesítsük. Szerintem ez egy nagy győzelme a magyarságnak, és ha Trianon szellemétől meg nem is tudtunk szabadulni (mint hogy valószínűleg sosem tudunk majd), remélhetőleg egy palackba be tudtuk azt zárni, és így ritkábban kísért majd minket; és lehetséges, hogy segít megtanulni vele élni, ha tudjuk, hogy hol a helye.

Mi a legfontosabb, amire emlékeztetnünk kell Trianon kapcsán, és amit meg kell tennünk a magyarság összetartása érdekében?
Nehéz megmondani. Ez mindig többről szólt, mint a határok. Az elmúlt évek során sokat változott, ahogy gondolunk erre az évfordulóra, ahogy egymásra tekintünk mi, magyarok. Az biztos, hogy mikor megemlékezünk róla, nem fogadunk bosszút minden évben, hogy ezt meg kell torolnunk, és vissza kell mindent állítani arra az állapotra, ami ezer évig létezett és lehet normális volt. El kell fogadjuk, hogy a magyarság számára 1920-ban lezárult egy fejezet: véget ért valami, amit már nem tudunk helyrehozni, és talán nem is kell visszasírni, de elfelejteni sem szabad. Trianonnak vannak örökségei! A magyarság, aki ma kisebbségben él, az Trianon öröksége; a magyar sors, az Trianon öröksége- ezek mind sebeket hagytak a nemzeten, amivel nem tudunk mit kezdeni: nem tudjuk mikor gyógyulnak be. Egyáltalán begyógyulnak-e vajon? El nem kell takarni ezeket, hanem büszkén kell viselni, hiszen megmaradtunk, pedig halálos sebet kaptunk. Erősített-e minket, vagy  gyengébbek lettünk tőle- és ha bármelyik igaz, akkor ez milyen értelemben történt? 

Higgyék el nekem, hogy kisebbségiként nekem fáj legjobban Trianon, egy olyan dolog ez, amihez nem tudok hogyan állni. Egyrészről fáj, hogy ez kisebbségbe taszított, másrészről ha visszaállnának a dolgok, mi lenne a szerb sorstársakkal és a többi nemzettel, akik majd helyettem fognak kisebbségbe kerülni, és vajon jobb lesz-e Magyarországnak, ha ennyi kisebbsége lesz, még az is lehet, hogy emiatt előbb-utóbb,  akár Jugoszlávia sorsára juthatna. Higgyék el az senkinek nem hiányzik! Így nem gondolok arra, hogy a határ a jelenlegi viszonyok mellett megváltozik.
​
A kötelességünk, hogy segítsünk a magyar nemzetnek és kultúrának feldolgozni Trianont, megtalálni annak helyét életünkben és kultúránkban, és elindulni egy új úton, abba az irányba, amelyet sajnos Trianon jelölt ki számunkra. Elengedni, megbocsátani lehet, de felejteni soha!
Úgy gondolom, hogy Trianon megerősítette a magyarságot, hiszen szorosra fűzött minket a tragikus sors. Nem tud szerb és szerb, román és román, horvát és horvát között a kapcsolat olyan erős és különleges lenni, mint amilyen tud anyaországi és délvidéki, felvidéki és erdélyi, vagy kárpátaljai és partiumi magyar között. Egymás kötelességei vagyunk, és az a dolgunk, hogy támogassuk egymást és vigyázzunk, hogy minket soha senki többet ne tudjon szétszakítani, hogy magyar a világon sehol ne éljen rosszabb helyzetben, mint ahogy eddig élt. Nincs szebb dolog annál, mikor az ember úgy érzi, hogy ha Magyarországra megy, otthon van, ha Erdélybe utazik, haza érkezik, és ha magyarok jönnek hozzánk a Vajdaságba, akkor ők hazajönnek, mert ez egy olyan kapcsolat, ami képes otthont teremteni idegen országban. Legalábbis én így élem meg. Nincs annál motiválóbb, mikor egy ügyet a sajátjának érezhet az ember, mert én úgy érzem, hogy az erdélyi autonómia a mi ügyünk is, az ukrajnai háború során nem sajnáltunk pénzt gyűjteni Kárpátaljára sem. Bármely támadás, ami a magyarság ellen irányul, a mi ügyünk is, és bármely vállalkozás, ami a magyarok életét akarja jobbá tenni, a mi vállalkozásunk is. Erről szól Trianon, az összetartozásról, a magyarságról, a köztünklevő szakadékok és akadályok fáradhatatlan áthidalásáról, és arról, hogy soha nem adjuk fel, mert a magyarságunkkal immáron túl sok minden veszne el!