Trianon a határokon túl I. - Interjú Kiss Igorral (Délvidék, Óbecse)

"Magyarul élünk, tanulunk, éneklünk, imádkozunk, dolgozunk, a magyar nemzet részévé váltunk közjogi értelemben is, és új szilárd pillérekre helyeztük a nemzetpolitikánkat."

​Trianon 100. évfordulója alkalmából nem csak mi, anyaországi magyarok osszuk meg a gondolatainkat, hanem egy rövid interjú keretében határon túl élő nemzettestvéreinket is megszólaltattuk a témában. Ezúton is szeretnénk megköszönni nekik, hogy válaszoltak nekünk és együtt emlékezhetünk velük. 

Kérem, pár mondatban mutatkozzon be. Beszéljen a családjáról, településéről.
Kiss Igor vagyok, 33 éves, szociológus, az óbecsei önkormányzat tanácstagja. Nős, két leánygyermek édesapja.
Óbecse egy gyönyörű Tisza-menti település, ahol megközelítőleg 15 ezer magyar él, a településhez tartozó falvakkal együtt. Gyakorlatilag ez a szám megegyezik az itt élő szerbek számával, azaz Óbecsét fele-fele arányban lakják magyarok és nem magyarok. A magyarok nagy többsége római katolikus vallású. Vallásukat három templomban gyakorolhatják napi szinten. Van egy kisebb református közösség is, ők heti egy alkalommal tartanak Istentiszteletet, abban a templomban, mely az 1896-os millenniumi évre épült. Óbecsén több alap- és középfokú iskola működik, melyekben magyar és szerb nyelven is folyik tanítás. A településünk egy tipikusan mezőgazdasági település, a lakosság legnagyobb része valamilyen módon kötődik a mezőgazdaság valamely ágához. A gyári ipar a 90-es évek után darabjaira hullott, így sokan kis- és közepes vállalkozók lettek.
 
Mikor hallott először Trianonról?
Boldogult anyai dédanyám még mesélte, hogy az iskolában 1-es járt azért, ha azt mondta, hogy ő az ország déli részén él. Ő otthon ezt hallotta, az iskolában pedig már azt tanították neki, hogy ő már bezzeg Jugoszlávia északi részén él. Ez volt az első találkozásom a témával, de ez akkor nem tudatosult bennem. Az első címeres magyar zászlómat és Nagy-Magyarország térképét 16 éves koromban kaptam a nővéremtől születésnapomra, és onnantól fogva mindkettő a falamat díszítette. Ekkor már teljes egészében tisztában voltam történelmünk ezen szakaszával. Olyannyira, hogy néhány évvel később én, illetve az általam vezetett civil egyesület volt az első, amely Óbecsén nyilvánosan, egy kétnapos programsorozattal megemlékezett Trianonról. Ez volt 2010-ben, a 90. évfordulón.
 
A családjukban hogyan beszéltek róla?
A családomban akkor került Trianon a beszélgetések témájává, amikor én kezdtem érdeklődni iránta, de akkor nyíltan, őszintén.
 
Az iskolában tanították a trianoni békeszerződést? Ha igen, mit mondtak róla?
Az iskolában ez nem volt téma. Illetve gimnáziumi éveim alatt néhány tanár már fontosnak tartotta, és a tanterven kívül beszélt nekünk róla.
 
Hogyan emlékeznek meg erről az eseményről Önöknél? Határon túli magyarként milyen lehetőségeik vannak a megemlékezésre?
Mint említettem, 10 évvel ezelőtt emlékeztünk meg róla szervezetten, később főleg egyházi körökben, Szentmisével, harangozással, de az idén egy emlékművet is avatunk a kerek évfordulóra.
 
Mi a legfontosabb, amire emlékeztetnünk kell Trianon kapcsán, és amit meg kell tennünk a magyarság összetartása érdekében?
A legfontosabb az, hogy itt vagyunk. Hogy 100 évvel is Trianon után is „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. Magyarul élünk, tanulunk, éneklünk, imádkozunk, dolgozunk, a magyar nemzet részévé váltunk közjogi értelemben is, és új szilárd pillérekre helyeztük a nemzetpolitikánkat. Gyakorlatilag eltűntek a határok, ha nem is földrajzi értelemben, de a szívekben biztos. Ezt a lehetőséget kell maximálisan kihasználnunk, ezzel élnünk kell