„Az én nemzedékem a hatvanas évek közepén, végén érettségiző fiatal, aki a helyét keresi, akit az igazságkereső nyugtalansága örökös feszültségben tart, aki kevésbé tudatosan, inkább ösztönösen menekül a vélt vagy valós tévutakról” – mesélte székfoglaló beszédében az újdonsült akadémikus, aki pesti gyerekként nem tudott megbarátkozni a főváros nyüzsgő, zajos miliőjével. Vidéken talált otthont és iskolai katedrát. 1969-től Lakiteleken tanított, nevelte a gyerekeket, színjátszó csoportot, filmklubot, irodalmi esteket szervezett, s közben – eleinte nem is szándékkal – megízlelte a zűrzavaros politikát is. A főbb állomásokat ismerjük: lakiteleki találkozó, MDF, rendszerváltás, Országgyűlés-alelnöki tiszt… (A parlamenti pulpituson is érződik belőle a jámbor pedagógus.)
Bíró Zoltán irodalomtörténész, egykori MDF-elnök minapi laudációjából idézek: „Ő maradt Lezsák Sándor Lakitelekről, maradt a ház, a család, a népfőiskola és a köré szervezett kisváros. […] Mint egy népmesei hős, sárkányokon és boszorkányokon magát áttörve, elnyerte a fele királyságot, felépítette magát az Országgyűlésben, felépítette a lakiteleki népfőiskolát, és közben írt, verset, prózát, színművet. Soha nem feledkezett meg a magyar közösségről, annak szolgálatáról.” Olvassunk bele a Lezsák-kötetekbe, az a legegyszerűbb! Magyar Nemzet Comments are closed.
|
