Nagymihály Zoltán: Trianon: Beszéljünk róla?

„Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.” ​A Trianon-évfordulókon gyakran hallott, megemlékezésről megemlékezésre idézett, Juhász Gyula 1927-es verséből származó két sor sokszor jelentett nehéz feladványt számomra, szinte zavarba hozott. Irodalomórák régi, általános – többek között Arany János és Ady Endre által is bon mot-val elütött – kérdése jutott eszembe: „mire gondolhatott a költő?”

​
Igaza van Kállay Miklós miniszterelnöknek, aki már emigrációja idején visszaemlékezve a „nem, nem, soha” felharsanása mögött nem elsősorban propagandát, hanem nemzetegyesítő programot látott: „Az irredentizmus, a revízió, a »nem, nem, soha« vesztett háború után merész, de százszor is jogos indulata mentett meg! A magyar lélek ürességét, célnélküliségét kitöltötte, pozitívvá varázsolta egyik napról a másikra. Ha ez nem történik meg, elpusztulunk – így hinni kezdtünk az életben.”

Igaza volt azoknak a kormánypolitikusoknak, akik a diplomáciai és kulturális megújulást sürgették és cselekedték, akik – az egész társadalomhoz hasonlóan – ideiglenesen fennálló, orvosolandó igazságtalanságnak tartották a békediktátumot. Nem beszélni kell róla?! – talán ezt is mondhatta volna a költő. De igaza van Németh Lászlónak is, aki következetesen a szellemi vonzerőt, a példaadást hirdette – mint önmagunk „minőségbeli” revízióját, mondván: „Egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titkosabb hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt.”

A második világháború után a nem lehet beszélni róla sohasem korszaka köszöntött be – az internacionalizmus, a nemzetek fölöttiség és a „szocialista testvériség” doktrínája mögé bújtatva. „Egy nagy cefréskád, egy vastag födővel letakart dézsa és ezen a deszkafedő”, „ebbe a dézsába hánytak bele mindent” – parafrazeálhatjuk Csurka István monori szavait.

Esetünkben ebbe a dézsába öntöttek bele délvidéki irtóhadjáratokat, felvidéki kitelepítéseket és a „hontalanság éveit” (Janics Kálmán), Erdélyben a Maniu-gárdákat és az ’56-os megtorlást, Ceausescu magyarfaló diktatúráját, de malenkij robotot, a nyelvi–kulturális jogok brutális csökkentését, az asszimilációt mint egyetlen valós és szinte nem is tagadott célt szintén.

A magyar kommunista hatalom pedig hallgatott – 1956 után éppen úgy, vagy talán még inkább, mint a forradalom előtt. Nem rajtuk múlt, hogy az erdélyi és a teljes, szomszédos országokban élő magyarságot nem nyelte el a „Nagy Romlás” (Sütő András). Sokkal inkább köszönhető a szülőföldjükön a mindennapi magyar megmaradást megélő százezreknek és az anyaországi társadalom szolidáris közösségeinek.

Miközben az emberek közti kapcsolatot mindkét oldalról el akarták lehetetleníteni, a magyarországi társadalom jelentős részét pedig sikerrel „érzéketlenítették” határon túli testvérei sorskérdései iránt („hogyan tanultak meg ilyen szépen magyarul”?), felnőtt egy nemzedék, amely beszélni mert a társadalmi közöny és tudatlanság dimen­zióiról és az országhatáron kívül zajló pusztításról.

E „nomád nemzedék” (Csoóri Sándor) tagjai hívták fel a figyelmet arra, hogy az egyetemre felvételizők jelentős része azt sem tudja, milyen nyelven beszélnek a székelyek (Illyés Gyula, Für Lajos), vagy éppen arra, hogy maga a szocializmus mint ideológiai konstrukció miképpen teszi még kiszolgáltatottabbakká a magyar kisebbségeket (Csoóri Sándor). Ők tudták: beszélni kell róla, különben elveszünk.

Erdély – a falurombolás elleni hatalmas tiltakozás idején, majd még inkább a decemberi forradalom napjaiban, amikor az egész világ Temesvár és a romániai események csodájára járt – valamiféle jelszó volt, „egy névben: minden elszakított” (Németh László).

A rendszerváltás után ismét más lett a jelszó: immár nem a proletár nemzetköziség, hanem az európai egységfolyamat, a globalizálódó világ lett hivatott megoldani saját problémáinkat. Nem érdemes beszélni róla – hallottuk nyíltan vagy halkabban, választott politikusoktól és önjelölt értelmiségiektől egyaránt. Megoldás helyett azonban más hírek kezdtek érkezni az utódállamokból: magyarverések, nyelv- és iskolai törvények, a magyar közösségek vezetőinek megtámadása, a cinikus és rejtett asszimiláció megannyi újabb jele. Nemzeti összefogás helyett a nyílt és egyre színvonaltalanabb viták ideje jött el.

2010-ben, a nemzeti összetartozásról szóló törvény elfogadásakor – amelynek preambuluma és szövege szokatlan fényességgel fejezi ki tiszteletét a magyarként megmaradó közösségeknek, megállapítja az eddigi megoldási kísérletek kudarcát, és minden magyart a nemzet részeként definiál – már túl voltunk a legmélyebb csalódásokon: az alapszerződéseken, a „23 millió román” veretes demagógiáján és a magyar állampolgárság kiterjesztése elleni fordított „nem-nem-sohán”.

Figyeljünk a költőre. A refrén visszatérésekor az első mondatrész már kérdésként szerepel: „Nem kell beszélni róla sohasem?” Nem Trianonról, egy kastélyról, egy napról, egy tragikus aláírásról – hanem egy folyamatról kell beszélnünk. És mindenekelőtt önmagunkat fejleszteni – megismerni egymást, ne csak a másik magyart, de közép-európai sorstársainkat is.

Erőt meríteni a szétszakítottságból: tudatosodjon bennünk, hogy a magyar gondolatnak jelentős „képviselete van” nemcsak a Kárpát-medence orszá­gaiban, de a diaszpórában is. Rendíthetetlenül építsük a kapcsolatokat egymással – a fiatalok osztálykirándulásaival, a testvérvárosi kapcsolatok megerősítésével vagy bármiféle magánkezdeményezés erősítésével.

Hogy ne csak beszéljünk róla és gondoljunk reá – de a magunk eszközeivel cselekedjünk is. Ne a hivatalos politikától várjunk mindent – a magunk szintjén kell tennünk azért, hogy az összetartozás tudata magától értetődő legyen minden felnövő nemzedék számára, és esélye se legyen azoknak, akik önérdekből szítanak gyűlöletet egy máshol született magyar – azaz tulajdonképpen önmagunk ellen.

Százegy év után, kiszabadulva az így-úgy ránk mért karanténokból, eljött a tudatos építkezés ideje.