Nagymihály Zoltán: Március fénye a 70-es években

Március 15-e fénye ugyanúgy ragyog nehéz, embert próbáló, viharvert években, mint történelmünk nyugodtabb, emelkedő korszakaiban – még ha mi magunk és a közösség, ami belőlünk formálódik, más és más is. Nagymihály Zoltán történész, a RETÖRKI munkatársának gondolatébresztő írása a Magyar Hírlap hasábjain. 

„Úgy éreztem, ha ezt a jelet viselem, nem tehetek úgy, mint egyéb napokon. Megjelöl a kokárda: ha kitűztem, vállalok vele valamit. Odakerülök annak a nagy napnak a fényébe. […] A kokárda kötelez. […] Különös nap ez a mi Március Tizenötödikénk. […] A Magyar Március hajlíthatatlan. Nem alkuszik. Mondja a magáét. Oda, a mindenkori hatalmasok szemébe. Hazudni nem lehet neki. Tudta ez a Március, hogy mikor nincs szabadság, mikor nincs függetlenség. Neki nem lehetett összemosni igazságot és hazugságot.”

Kiss Gy. Csaba pontosan másfél évszázad távlatából, 1998-ban fogalmazott így az örök magyar márciusról. Jól emlékszem magam is az általános iskolai március 15-ékre, arra a kerek évfordulóra különösen. A tavasz első napsütésére, a nemzeti szalag büszkeségére, az ünnep fényében való sütkérezésre.

Március 15-e fénye ugyanúgy ragyog nehéz, embert próbáló, viharvert években, mint történelmünk nyugodtabb, emelkedő korszakaiban – még ha mi magunk és a közösség, ami belőlünk formálódik, más és más is. Gyermekkoromban eszembe sem jutott, hogy a kokárdának és az ünneplésnek tétje lehet. Nem tudhattam, hogy volt, hogy az ünnep szíve közepe, a nemzeti szabadság és a belső függetlenség eszménye nemhogy háttérbe szorult, de éppen üldözendő ellenséggé vált az aktuális hatalmasságok részéről.

Az 1956 után berendezkedő, márciustól és októbertől egyszerre rettegő kormányzatok legfőbb ellenségüknek a magyar „nacionalizmust”, a nemzeti érzés és szabadságvágy együttállását tekintették. („Ezen a napon összetalálkozik a hazaszeretet és a szabadságvágy” – figyelmeztetett a legendás Krassó György, és e gondolat joggal irritálta a „legitimitását” a nemzeti forradalom leveréséből merítő rendszert.) A kokárda nem lett tiltott, inkább tűrt – bár minden, átlagostól való (méretbeli vagy éppen jellegadó) eltérést árgus szemmel figyeltek.

„Mindig kitettem a kokárdát, tulajdonképpen öreg fejjel is. Sőt emlékszem, volt úgy, a hetvenes évek végén, hogy egy hétig le sem vette az ember, és már gyanúsan néztek ránk a buszon, villamoson, és ez új érzés volt” – emlékezett már a 90-es évek közepén Nagy Gáspár, nemcsak mint a rendszerváltozást legendás versekkel előkészítő költő, de mint a 70-es évek „zúgó” márciusainak résztvevője is.

A hatalom pontosan a valódi közösség élményét és igényét kívánta kiiktatni az 1956 után eszmélő nemzedékek szívéből. Utassy József 1968-ban megjelent, többek által a nemzedék hitvallásának nevezett, Petőfit talpra szólító verse (Zúg Március) mintha valamiféle jelzést adó ágyúdörej lett volna. 1969-től néhány évig folyamatosak a valódi megemlékezések a nemzeti ünnepen: az 1848-at 1919-cel és 1945-tel összemosó, hivatalos forradalmi ifjúsági napok helyett fia­talok tucatjai az ünnep valódi üzenetéhez való visszatérés céljával gyülekeztek a szabadságharchoz köthető emlékhelyeken.

A közösségi emlékezet tereinek megjelenítése önmagában ellenséges üzenetnek számított az internacionalista, a nemzeti közösség szöveteit tudatosan lazító hatalom szemében. „Összehasonlítást tett az 1848, 1919 és 1945-ös forradalmak között, kihangsúlyozva, hogy egyedül az 1848-as forradalom volt igazán tiszta és népi forradalom” – ez az aradi vértanúkra emlékező Melhoffer Péter „bűne” volt, 1971. október 6-án. Ugyanilyen tiszták, egyszerűek és egy nemzedék nevében szóló üzenetet tartalmazók Szalay Miklós 1972. március 15-én, a Batthyány-örökmécsesnél elmondott szavai: „Lázadók vagytok, de fiatalok, ez a lázadás jogos és alapjában becsületes. […] Jogotok van keresni azt a lényeget, amin változtatni kell. Ti becsületesek, őszinték és magyarok vagytok, nem kell innen settenkedve, lesütött szemmel, bűnös érzéssel elmenni…”

A szelíd igénykifejezés persze durva retorziót vont maga után: a ’72-es „márciusi ifjak” közül sokan letöltendő börtönbüntetést kaptak, míg a ’73-as brutalitás már a hatalom egyes képviselőiben is visszatetszést keltett. Gyurkó László Aczél Györgynek írt levelében jelezte: a város órákig úgy nézett ki, „mintha valamilyen komoly lázadást kellett volna leverni”. Ludassy Mária filozófus pedig így idézte fel a nap egyik jelképes jelenetsorát: „Az egyetemre menekült tüntetőkkel egyetemben néhány gyanús (szakállas-farmeres) oktatót is elvernek, köztük KISZ-titkárt és párttagot is. […] Az akadémiai könyvtár földszinti ablaka alatt egy munkásőr kitépi a nemzeti színű szalagot egy 14 év körüli gyönyörű kislány barna copfjából, a hajával együtt.”

A már idézett Krassó György egy Bozóki Andrásnak adott 1989-es interjúban nem véletlenül nevezte 1972. március 15-ét az első forradalmi eseménynek 1956 óta. „Teljesen felháborított, hogy egyes értelmiségi körök nacionalista zavargásnak minősítették, amit persze ma már a világért sem ismernének el” – utalt az ’56-os örökség rendíthetetlen őrzője a polgári radikális, későbbi liberális ellenzék világértelmezésére és a „magyar nacionalizmussal” szembeni averziójára.

Tény: e márciusok szereplői nem lettek megnevezett elődei a rendszerváltó elitnek. Pedig, ahogy a témát kutató Laczik Erika fogalmaz, „ők voltak azok, akik a megalkuvás korában is őrizték a magyar függetlenség szellemét, akik a nemzet még megmaradt hagyományait ápolták, továbbéltették”.

A 70-es évek „márciusi ifjai” valahogy nem illettek a rendszerváltó szekértáborok sorai közé. Míg a nemzeti demokratikus hagyományt újjáélesztők a szellemi építkezést helyezték előtérbe, és többségükben alighanem idegenkedtek az általuk talán „túlzott aktivizmusnak” tartott cselekvéstől, addig a liberális demokraták bizonyos vezetői a 70-es évek elején – és itt elég a Tanácsköztársaság évfordulójára tervezett „vörös kokárdás” tüntetésre vagy a március 15-i ünneplők nyílt provokálására gondolnunk – még határozottan szembehelyezkedtek a nemzeti függetlenséget természetes módon hangsúlyozó megmozdulásukkal.

A Kádár-korszak „felezőidejében” zajló, fél évszázaddal ezelőtti március 15-ék ünnepei nem jelenítettek meg nyílt, szervezett lázadást a kommunista hatalommal szemben. Nem jelentek meg a rendszerváltó nemzedék előképeiben, kevéssé lettek az össznemzeti emlékezet részei, és a történeti kutatás fővonalába sem kerültek.

Spontaneitásukon túl pontosan a folytonosság adja lenyűgöző és felejthetetlen erejüket: minden nemzedékben vannak, akik búvópatakszerűen, az elnyomás és elhallgattatás korszakában is vissza akarnak találni az ünnep eredeti üzenetéhez. A 70-es évek fiataljai is csupán a „nagy nap”, a 173 éve zúgó március fénykörébe akartak kerülni.

Magyar Hírlap