Nagy Dóra: "Rossz híresség, "jó" híresség

Sosem értettem azt, miért tulajdonítanak akkora figyelmet bizonyos emberek magánéletének vagy véleményének pusztán azért, mert „sztárok”. Elnök asszonyunk cikke a Magyar Hírlap hasábjain.  

E jelenség elterjedésével viszont egyre fontosabbá vált az, hogy kövessük az ismertnek számító emberek életének bizonyos mozzanatait, a közösségi média térnyerésével pedig lassan már mindenről is tudhatunk.

Nyilván annyit és úgy, ahogyan ezek a celebek és a mögöttük álló stábjuk megalkotják nekünk. Időközben élő hirdetőtáblákká léptek elő a hírességek, így nyilvánvaló volt, hogy a politika is fel fogja fedezni a bennük rejlő lehetőséget.

Amerikában ennek nagy hagyománya van, legutóbb szinte egész Hollywood Biden–Harris-kampányt folytatott, és most ez lesz Magyarországon is. Én nem mondom azt, hogy ez probléma lenne, minden embernek megvan a maga identitása, pártpreferenciája, és természetesen megvan az a joga is, hogy ezt megossza a nagyközönséggel. Ezt elfogadom, és nem gondolom azt, hogy ettől kevésbé tehetségesek, de ugye én nem vagyok liberálbolsevista.

Az a nagy helyzet ugyanis, hogy ez a nagy elfogadás kedvenc libernyákjainknál csak addig terjed, amíg az illető az általuk preferált vonalat erősíti. Nagyszerű dolog az, ha valaki az ismertségéből adódó lehetőségét arra használja, hogy kiálljon a BLM mozgalom vagy az LMBTQ-propaganda mellett, és azzal sincsen baj, ha Márki-Zay Péter mellett feszít, vagy Gyurcsány Ferencet élteti, és Karácsony Gergellyel szerepel egy videóban. Az SZFE-ámokfutás is tök rendben van, ocsmánykodni is lehet videókban a másik művészetét becsmérelve.

Lehet O1G-zni is teli szájjal, meg ilyen feliratú pólókban feszíteni (sőt ezzel pénzt keresni), és ellenzéki tüntetéseken szerepelni. Az ateizmust is simán lehet hirdetni, és a diktatúrázás meg tömör gyönyör. Azok a celebek, művészek, sportolók, akik így tesznek, igazi forradalmárok, bátor emberek, akik szembeszállnak a hatalommal, miközben persze a legtöbben a kormány nyújtotta támogatásokból élnek. Ezt persze nem kell hangsúlyozni, mert az ő esetükben nem is lényeges.

Az viszont már egészen más, ha valaki a keresztény-konzervatív oldal mellett áll ki. Ha valaki netán találkozik a miniszterelnökkel, vagy közös képet készít a külügyminiszterrel, ne adj’ Isten, vállalja a keresztény-nemzeti identitását, sőt díjat vesz át ettől a kormánytól, és még a színpadon is megengedi magának, hogy az LMBTQ-propagandának bemutasson, akkor azt az embert megvetik. Ennyi. Más lehetőség nincsen a liberálbolsi kánon szerint.

Ezt követően pedig mindjárt ki is derül, hogy nem is olyan tehetséges az adott ember, sőt sose volt az. Ráugrik a gyűlöletrendőrség, jönnek a lejárató cikkek. Megtudhatjuk, hogy a táncos sose tudott táncolni igazán, az énekesnek nincs is hangja, az úszó nem tud úszni, és így tovább. Szépen elmondják nekünk, hogyan kell viselkednie és kinéznie egy kereszténynek.

Külön élvezet olyanoktól olvasni ezekről, akik amúgy ateisták, és valahogy mégis a téma nagy szakértőjének mondják magukat. Ez persze nem álságos, és nem is egy bizonyos liberálglobalista szemlélet ránk erőltetése. Nem-nem, ez maga a megtestesült független objektivizmus.

Természetesen a felhergelt tömeg is megjelenik a kommentszekcióban, és nagy dühödten esnek neki az addig istenként tisztelt sztárnak. Leírják, mekkorát csalódtak az adott személyben, mert eladta magát a rendszernek. Mások közlik, hogy ők aztán sose nem is szerették ezt vagy azt, és lám, mennyire igazuk volt, hiszen egy rohadék orbánista az illető, aki a hatalom kiszolgálója és talpnyalója. Jól megfenyegetik őket, hogy most kikövetik ezt az oldalt, és eddig tartott a közösségi médiás öribariság. Kész, vége, hatszáz.

Sosem értettem, hogy miért gondolja azt bárki, hogy az adott hírességet ismeri, és egy oldalon állnak pusztán azért, mert látott tőle két filmet, vagy elment a koncertjére, és figyelemmel követi a közösségi platformokon. Nyilván megvan ebben a bálványimádat, ami egyidős az emberiséggel, de azért az ilyen fokú érzelmi bevonódás és hisztéria már tényleg döbbenetes. Arra viszont jó, hogy ezt kihasználva uszítsák a népet.

A kettős mérce nemhogy mindennapos, de mindenperces a libe­rálbolsevik oldalon. Ha valaki nem az adott narratíva szerint működik, és nem illik bele a világképükbe, akkor azt ki kell csinálni. Vagy azonnal visszavonulásra kell kényszeríteni a hírességet, hogy törölje a bejegyzését, majd kérjen bocsánatot, és hosszú interjúban magyarázza meg, hogy nem is úgy gondolta. Vagy ha ez nem megy, akkor le kell járatni, meg kell törni. A mi világunkban verbális hadviselés folyik, és aki nem uralja a közbeszédet, nem ő diktálja a narratívát, akkor annak vége van. Ez nagyon szomorú, de sajnos tény.

Mindenesetre igazán beszűkült világot teremt maga köré az, aki pusztán a közéleti kiállás és esetleges nézetkülönbségek miatt és alapján ítél el másokat és kérdőjelezi meg a tehetségüket. Speciel, ha én így tennék, akkor nem nézhetnék Meryl Streep- vagy Robert De Niro-filmeket, mert ugye rengeteg közéleti kérdésben nem értek velük egyet.

Ha Alföldi Róbert vagy Stohl András szólalna meg a szinkronban, akkor meg ki kellene kapcsolnom a tévémet, aztán azon dühöngenem, hogy micsoda hülye ez az ember. Az általam annyira kedvelt rock/metál műfajok zenéit se hallgathatnám, és tetoválásaim sem lehetnének.

A sort pedig bőven folytathatnám, hiszen a liberálbolsevik kánon nagyon pontosan leírja, hogy a magamfajta nemzeti, keresztény és konzervatív embernek milyennek kell lennie. Köszönjük, de mi ebből nem kérünk! Ugyanis, hogy ha megfelelnénk ennek a torzított, uniformizált képnek, és így tennénk, akkor roppant unalmas, gyűlölettel, keserűséggel teli világot teremtenénk, és mindenki csak annyit érhetne, csak az alapján ítélhetnénk meg a munkásságát, tehetségét a másiknak, hogy milyen nézeteket vall magáé­nak.

Én ellenben továbbra is azt vallom, hogy sokkal szebb a világ, ha megmaradunk embereknek, és nem fogok színészeket, zenészeket vagy éppen sportolókat virtuális kalodába zárni pusztán azért, mert nem értek velük egyet. Ám, mint már mondtam, én nem vagyok liberálbolsi. 

Magyar Hírlap