Mindig eljön az a pont, amikor kiderül az iskolásról, hogy a humán vagy a reál tárgyakra fogékonyabb. Én már kisiskolásként is az olvasásért, a történelemért és az írásért rajongtam. A legjobban pedig a műelemzéseket szerettem, mégpedig azért, mert ilyenkor lehetett az alkotás mögé nézni. Imádtam gondolkodni, kideríteni, hogy a felszín alatt milyen érzelmek, motivációk, összefüggések rejlenek.
Úgy szárnyalhatott a képzelet, hogy közben a szerző megadta nekünk a kis kapaszkodókat, kereteket, szimbólumokat, amelyek alapján megérthettük a művét és a szerzőt is. Faltam a könyveket, verseket, majd idővel a filmeket, és mindig kerestem a válaszokat, a magyarázatokat, az értelmezéseket. Ma pedig napi szinten foglalkozom már kritikaírással, és kutatásaimban is a filmek és az identitás kapcsolatát keresem. Nagyszerű dolognak tartom, hogy az emberiség, amely az idők kezdete óta törekszik arra, hogy elmesélje a történetét, kreatív és sokszínű módon képes az elbeszélésre. Festmények, szobrok, épületek, regények, költemények, filmek és sorozatok formájában beszélnek a világról, a világképekről, a személyes sorsokról vagy éppen eseményekről. Rengeteg forma és műfaj létezik, de abban mindegyik megegyezik, hogy valamit el akar nekünk mondani. Az emberek pedig értelmezik mindezt. A mozgóképnek különösen nagy ereje van, hiszen könnyen hozzáférhető, mindenki megtalálja a maga ízlésének megfelelőt, és többször is meg lehet ezeket nézni. Nem véletlenül törekednek a nemzetek arra, hogy a számukra fontos eseményeket megörökítsék filmek és sorozatok formájában. A kritikusoknak pedig az a feladatuk, hogy elemezzék és értékeljék ezeket, méghozzá úgy, hogy a szubjektív érzelmeket objektív vizsgálódási keretek közé szorítják. Mint ahogyan az adott művet, úgy a kritikát se lehet függetleníteni a szerzőtől, de azért megvannak azok az elemzési pontok, melyek alapján nem értékítélet, hanem mélyelemzés születik. Ez az, ami az Elk*rtuk kapcsán nem történt meg. Láttam már írásokat mind a jobb-, mind pedig a baloldali közéleti oldalakon, de egyik sem beszélt úgy erről az alkotásról, mint filmről. A jobboldalon azt emelték ki, milyen jó, hogy ilyen formában beszélünk a 2006-os eseményekről, míg a baloldal esetében csak a propagandázásra futotta. Na meg arra, hogy ráuszítsa az elvakult trollhadsereget az IMDb-re, hogy egyesekkel lepontozzák a filmet, hogy aztán erre hivatkozva gyárthassák a cikkeket arról, micsoda pocsék film lett az Elk*rtuk. Mindeközben a filmekkel foglalkozó orgánumok mélységes hallgatásba burkolóztak. Egyik-másik még odáig elmerészkedett, hogy az előzetest megossza, de aztán csend lett. Kritika nem született a filmről, pedig bőven megérdemli a figyelmet. Kezdjük rögtön azzal, hogy a jelenkori történelem és közélet eseményeit feldolgozni filmek segítségével egyáltalán nem ördögtől való dolog. Csak gondoljunk Amerikára: 9/11, Az alelnök, JFK – A nyitott dosszié, Frost/Nixon, Az elnök emberei, A nagy dobás… A sort pedig a végtelenségig lehetne folytatni, hiszen nincsen olyan esemény, amit ne vinnének a nagyvászonra. Ezeknek a filmeknek a közös nevezőjük az, hogy valós eseményekről szólnak, sokszor még élő embereket mutatnak be és bizony értelmeznek. Elvégre vannak az ismert tények, de nem tudhatunk mindent, ilyenkor pedig az alkotókon múlik, hogyan rakják össze a képet. Példának okáért azt tudjuk, hogy Elvis Presley találkozott Nixon elnökkel, de arról már nemigen lehet fogalmunk, miről beszélgettek. 2016-ban viszont jött az Elvis és Nixon című film, amely roppant szórakoztató módon rekonstruálta az eseményeket. Az pedig rajtunk, nézőkön áll, hogy ebből mennyit hiszünk el. Pontosan így gondolkodtak az Elk*rtuk alkotói is. Összeraktak egy kifejezetten izgalmas és feszült politikai thrillert, amelyet valós események ihlettek, és adtak a történésekre egy lehetséges magyarázatot. Mivel ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, így erre minden joguk meg is van. Nem azt mutatják be, hogy így történt minden, hanem azt, hogy mi történhetett. Mint ahogyan teszi ezt minden hasonló témájú film. Az Elk*rtuk ízig-vérig politikai thriller, ami követi az ilyen műfajú filmek szabályait. A valóban létező szereplők mellett fiktív karaktereket is bemutat, ők a hangsúlyosabbak, akiket ráadásul nagyon jól mozgatnak, megadják a motivációkat, és roppant körültekintően megalapozzák a személyiségükben végbemenő változásokat. A forgatókönyv feszes, nincsenek a cselekményben üresjáratok. A játékidőt ugyan nem osztották fel a lehető legjobban, és vannak olyan jelenetek, amelyeket eltúloztak, mint ahogyan van egy olyan szál is, amit a levegőben hagytak, de a főszereplő lány, a közvélemény-kutató cég feje, valamint a miniszter karaktere és természetesen a hatalomért folytatott politikai játszmák bőven kárpótolják a nézőket. Azt pedig külön szeretném kiemelni, hogy nem nézik hülyének a nézőket, nem rágják a dolgokat a szájukba, hanem pontosan annyi magyarázatot adnak, amennyi szükséges. Ezeket pedig nagyon jó ütemben és okosan építették a szkriptbe, nem megbontva a cselekmény ritmusát. Arról nem is beszélve, mennyire profin használják az eredeti, archív felvételeket, mint ahogyan a súlyos zenei passzusokat és a Parlamentről bevágott, szinte ránk nehezedő képeket is. Az operatőri munka, a fényképezés, a lassítások, a nagytotálok vagy a közeliek mind nagyon a helyükön vannak, amelyeknek köszönhetően egy kifejezetten jó filmélményt tudnak nyújtani a nézőknek. Érzékletesen mutatják be a szereplőkben végbemenő változásokat, vívódásokat, és ami nagyon fontos, hogy senki nem velejéig gonosz, eltúlzott karakter. Motivációk vannak és döntések, valamint erre adott reakciók. Az pedig tagadhatatlan tény, hogy hatással vannak a nézőkre, be tudják őket vonni a látottakba, érzelmileg hatnak rájuk, és bőven adnak gondolkodnivalót. Összességében tehát egy izgalmas, érdekes és szórakoztató filmélmény az Elk*rtuk, nem véletlen, hogy a filmes szaklapok és oldalak mélyen hallgatnak róla. Ebben a világban mozgok én is, figyelemmel követem a munkásságukat, és pontosan látom, hogy libernyák túlsúly van, ami meg-megjelenik a kritikákban. Az is igaz, hogy ezeknek az írásoknak az objektív része, tehát az értelmező, szakmai kerete mindig rendben van, és itt jön a magyarázat, hogy miért nem írnak az Elk*rtukról. Egy magát szakmailag komolyan vevő kritikus nem engedheti meg magának azt, hogy hazudjon olyanról, ami még egy laikusnak is egyértelmű, hogy rendben van. Nem adhat eszement gyűlölettől vezérelve egy százalékot egy olyan filmre, ami bőven hetven-nyolcvan körül teljesít. Ők nem tehetik meg azt, mint jó pár liberálbolsi filmkészítő, hogy látatlanban leszólja, ekézi és támadja a filmet. Nem mondhatja valamire azt, hogy propaganda, ami nem az. Így mi marad? A kínos csend, ami azonban sokkal többet mond annál, mint szeretnék. Magyar Hírlap Comments are closed.
|
