 Hercule Poirot neve egyet jelent a csavaros bűnügyekkel, a hatalmas bajusszal, a kis szürke agysejtekkel és a piperkőcséggel. A kis belga detektív nem egy hétköznapi figura, és nem is lehet elfelejteni őt. Nagyszerű színészek keltették életre, olyanok, mint Albert Finney, Peter Ustinov, David Suchet vagy Kenneth Branagh. Legutóbb pedig John Malkovich kapta meg a szerepet Az ABC-gyilkosságok című regény 2018-as adaptációjában. Nem kis meglepetésemre olyan dolgok derültek ki a karakterről, amelyek kísérteties összhangban állnak a mi valóságunkkal. Bár biztos mindez csak „véletlen”. A háromrészes miniszériából megtudhatjuk, hogy Hercule Poirot egy megtört öregember, akit kísért a múltja, amely szörnyű titkot rejt, amelynek erősen köze van ahhoz, hogy ő bizony egy menekült. Az „én egy menekült vagyok” mondat szépen kiemelve, súlyos zenei passzusokkal alátámasztva csapódik többször is a nézőknek. Majd kapunk sok-sok visszaemlékezést, szépen megkomponált, fájdalmas jeleneteket a szegény sorsú menekültekről, miközben random idegenellenes feliratok jelennek meg London házfalain, amiket Poirot dühödten tépked le. Nem áthallásos ez egy kicsit?
Tény és való, hogy Hercule Poirot az első világháborúban a németek elől menekülve hagyta el Belgiumot, és talált hazára Nagy-Britanniában. Az is minden regényben előkerül, mennyire idegenkedtek tőle az angolok, sőt Agatha Christie nagyon jó helyzetkomikumok útján mutatta be a különbözőségét és az angolok földhözragadt jellemvonásait. Ám egyik regényben sincs szó inzultusról, ellenségeskedésről. Mint ahogyan szépen elmossák a széria készítői azt, hogy háborús menekültekről beszélünk, Belgiumot tényleg elfoglalták a németek, ezzel egy időben üzentek hadat Franciaországnak is, így nem maradt más lehetőség, mint Anglia. Ez volt a hozzájuk legközelebb fekvő szövetséges, biztonságos ország. Hangsúlyozom: a legközelebb fekvő. Nem Szíria, nem Csád és nem is valami távoli, egzotikus ország felé vették a háborús menekültek az irányt, hanem az első biztonságos országba igyekeztek eljutni, abban a reményben, hogy a háború után visszatérhetnek az otthonukba, vagy kezdhetnek itt új életet. Kikényszerített helyzetről, az életben maradás érdekében meghozott döntésekről van szó. Senki nem állt neki kiválogatni a neki tetsző országokat, és a befogadóországok sem mazsolázgattak, hogy a nekik megfelelő személyek kerüljenek hozzájuk. Mit láthatunk megint? Ismét egy kultikus, sokak által szeretett és ismert karakter felhasználását. Kifordítják, átírják, ballib propagandával megtöltik a történetet és a szereplőket. Felhasználják őket arra, hogy nagyon alattomos és bújtatott módon befolyásolják az emberek gondolatait. Jelen esetben Poirot karakterét felhasználva összemossák a háborús menekülteket és állapotokat a mostani, szervezett migrációval. Lehet, hogy Joseph Goebbels a propaganda egyik nagyágyúja, de még ő is megirigyelné ezeket a módszereket. Biztosan kezet fogna azokkal, akik az egész mögött állnak, és sajnálkozna, hogy nem neki jutott ez eszébe. Egyre több ilyen esettel lehet szembesülni a populáris kultúra világában, ahol könnyedén lehet takarózni a művészi és alkotói szabadságra való hivatkozással. Olyan népszerű szereplőket használhatnak így fel, akiket még az is ismer, aki nem olvasott egy könyvet sem róluk, vagy nem látta a róluk készült filmeket. Felülírják ezeket a történeteket, karaktereket, más tartalmat, személyiségjegyeket adnak nekik. Kiválasztják a sokak által fogyasztott műfajokat, és azokba töltik bele az agymosásra szánt üzeneteket. Így lesz a fehérből fekete, a gonoszból jó vagy épp a háborús menekültből gazdasági migráns. Ennek az agymosási trendnek lett az áldozata James Bond után Hercule Poirot is. Teljesen mindegy, hogy Agatha Christie milyen alapossággal és élettel alkotta meg életműve egyik fő karakterét, ma más szelek fújnak, máshogy kell ábrázolni az adott propagandacél elérése érdekében a kedvenc belga detektívünket. Az írónő pedig már nem él, így esélye sincsen beleszólni abba, hogyan és milyen üzenettel jelenítik meg a szereplőit. Gondolom, mivel nem ütköznek ellenálló falakba, sőt az általam leírtakat majd szépen megcímkézik az összeesküvés, paranoia és kirekesztő szavakkal, hamarosan jöhetnek a nagy klasszikusok is. Azért az egyensúlyra nem árt figyelni, hogy fenn tudják tartani a látszatot és az említett címkék jogosnak tűnő használatát, így javaslom, hogy Othello legyen legközelebb fehér, Desdemona pedig egy szegény sorsú menekült nő, akit ver a férje. Ez a történet bőven megengedi, hogy ha már fehér lesz a főszereplő, akkor árnyalják a negatív irányba a karakterét, ezzel adva és elvéve. Azért jelezném, ha ez így lesz, és megvalósítják az ötletet, akkor igényt tartok a jogdíjakra. Addig is várom, hogy legközelebb melyik karakter esik a ballib agymosoda áldozatául. A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke, az IKON elnöke. Magyar Hírlap Comments are closed.
|
