Nagy Dóra: 1956 öröksége

Tegnap délután az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 63. évfordulója alkalmából tartottak megemlékezést a lakiteleki Templom téren lévő '56-os kopjafánál  Köszöntőt mondott Madari Róbert, Lakitelek polgármestere. A 2019. évi Kátay és Simon ösztöndíjat Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke adta át Kovács Dávid és Házi Balázs történészeknek. A megemlékezés koszorúzással zárult.
A megemlékezésen ünnepi beszédet tartott Nagy Dóra, az Ifjú Konzervatívok a Nemzetért elnöke. A beszédet teljes terjedelmében közöljük. 

---

Nagy tisztelettel köszöntök mindenkit!
 
Ahogyan a szülők a gyermekeik lelkében, úgy hagy a történelem lenyomatot a nemzet lelkében. A történelmi eseményeinkben nem az a legérdekesebb, hogy megtörténtek, hanem inkább az, hogy mire és hogyan emlékszünk belőlük. Egy-egy, a nemzettudat szempontjából jelentős eseményhez mindig társul egy bizonyos érzelem, egy olyan plusz töltet, ami hozzájárul közös emlékezetünk erejéhez és tovább éléséhez. 1956 időbeli közelsége miatt még abban a szerencsében lehet részünk, hogy élőszóban is átélhetjük mindazt, ami akkor történt a magyar nemzettel, ezáltal pedig nem csak az eszünkkel, hanem a szívünkkel is megélhetjük az akkori eseményeket. Egy-egy beszámoló és visszaemlékezés életre kelti a történelemkönyvekben olvasott szavakat.
 
Ha én 1956-ra gondolok, akkor két jelentős emléket és érzést társítok hozzá. Az egyik ilyen édesapámhoz köthető, aki minden évben ilyenkor elmesélte az öcsémnek és nekem, hogyan értette meg, mi is az a szabadság és milyen erő lakozhat egy nemzetben. Ő akkor múlt 12 éves, Balatonalmádiban lakott a testvérével és a szüleivel. Elmesélte, hogy a tanára azzal a felkiáltással jelentette be nekik a forradalom miatti szünetet, hogy „Szabadok vagyunk fiúk!” Az öccsével ettől fogva folyamatosan a Szabad Európa Rádiót hallgatták és bíztak benne, hogy egy másik világ köszönt majd rájuk. Egy olyan világ, amiben nem nevezik őket Tito láncos kutyáinak, egy olyan világ, ahol úgy beszélhetnek és érezhetnek, ahogy akarnak. Egy olyan világ, amiben szabadon magyarok lehetnek. A nagyapám Budapesten dolgozott akkoriban és kint volt október 25-én a Kossuth téren. Ő is ott volt akkor, amikor a tömegbe lőttek. Meg is sérült, amikor az egyik lövedék a földről visszapattanva a lábába állt. Mégsem a fájdalom vagy a félelem volt az, ami eluralkodott nagyapámon és nem is ezek az érzelmek voltak azok, amik édesapám beszámolóiból áradtak, hanem az erő és a remény hallatszott ki belőlük. Mert a nemzetünk ekkor tényleg egyként kiáltotta, hogy elég volt és habár akkor még nem tudták kivívni a vágyott szabadságot, de megérezték magukban az összetartás erejét, amit nem is feledtek el. Valami elkezdődött, amit megakasztottak ugyan egy ideig, de már megállítani nem tudták.
 
Ugyanezt éreztem akkoris, amikor egy miskolci megemlékezés kapcsán találkozhattam a forradalom hangjaként is ismert Bőzsöny Ferenccel. Feri bácsi tavaly sajnos elhunyt, de aki hallotta őt valaha is élőben, annak biztosan örök nyomot hagyott a lelkében. Én sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor az első szavával elhozta nekünk az akkori Budapestet, az akkori lelkületet, a reményt, a hitet és a fájdalmat. Mi, akik addig csak visszaemlékezésekből és a történelemkönyvek lapjaiból ismertük 1956 történetét, ott láttuk magunkat az utcákon a harcoló fiatalok között. Minden élményét és érzését átadta a hallgatóságának. Nemcsak hallgattuk Feri bácsi hangján az eseményeket, amiket ő átélt, hanem részeseivé váltunk. A forradalom elevenedett meg előttünk, éreztük a vágyat a szabadság iránt, a reményt, hogy talán kivívhatjuk magunknak és a fájdalmat, hogy elbuktunk. Majd pedig a hitet, hogy ezzel még nincsen vége, inkább valami kezdetét vette. Ezek az élmények segítettek nekem abban, hogy 1956 az én nemzettudatom uralkodó csillaga legyen és felelősségem is abban áll, hogy ezeket átadjam a gyerekeimnek.
 
1956 egy olyan fordulópont a magyar történelemben, ami kevés nemzetnek adatik meg: ekkor ébredtünk rá, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Nincs olyan, hogy nem éri meg küzdeni. Nincs olyan, hogy bármilyen személyes ellentét vagy érdek fontosabb lenne a nemzetünknél. Nincs olyan, hogy egy ország erejét a területi nagysága határozza meg. Amelyik országnak erős nemzete van, erős a közössége, az önazonossága és nemzetszeretete  az bármit elérhet,  az a nemzet örökké fenn tud maradni és nincs az a hatalom, az a pénz, az a nemzetközi nyomás, ami képes lenne megállítani és elnyomni. 1956 hősei megmutatták nekünk, milyen erősek és legyőzhetetlenek vagyunk együtt. Megmutatták nekünk, hogy nem lehet minket eltiporni és megtörni.
 
Mi szerencsések vagyunk, hiszen nekik hála már örökségbe kaptuk a szabadságunkat. Megadták az erőt, ami a rendszerváltáshoz kellett. Nekik köszönhetően én már nem tudom, milyen egy elnyomó ország árnyékában felnőni. Ugyanakkor azt tudom, milyen egy sokáig egyeduralkodó, önmaga torzójává vált ideológia fojtogató légkörében létezni. Tapasztalom nap, mint nap, amikor megírom a cikkeimet, amikor felvállalom a hovatartozásomat, a magyarságomat. Szerintem rengetegen vagyunk így ezzel. Más korban élünk ugyan, mint 1956 hősei, de az eszközök, amik az erős nemzettudat ellen irányulnak, nem változtak. Ám azoknak köszönhetően, akik minden félelmük ellenére harcoltak és feláldozták életüket a mi szabadságunkért és nemzetünkért, már tudjuk, hogyan vehetjük fel a harcot ellenük. Erre kell emlékeznünk és emlékeztetnünk minden történelmi eseményünk évfordulójakor.
 
1956 bátor harcosainak az volt a felelősségük és feladatuk, hogy szabadságot és biztos hitet adjanak nekünk a nemzetünkben. Nekünk pedig az a felelősségünk és feladatunk, hogy minden, a nemzet egységére irányuló támadás ellenére is megőrizzük ezt a hitet magunkban és a magyarság erejében határokon innen és túl. Hőseinknek köszönhetően mi nem csak érezzük, hanem tudjuk, hogy mekkora ereje van a magyar népnek.
 
Egy új életet kaptunk tehát 1956 hőseitől. Ezt, az erős hitre és közösségi szellemre épülő alapot kell megőriznünk magukban és továbbadnunk az utókornak, hogy a magyarság továbbra is fenn tudjon maradni, amikor a történelem viharfellegei összecsapnak a fejünk felett.

​Szóljunk tehát hangosan az éjszakából és kérjük az Angyalt, vigyen hírt a magyarok csodájáról. Ne csak ma, hanem mindennap.