A „mindennapi kultúra” fogalom és elnevezés, az elmúlt tíz-tizenöt évben tűnt fel esztétikai és szociológiai szakirodalmunkban, főképpen attól a felismeréstől indíttatva, hogy tudományos és művészeti életünkkel nem mindig tart lépést a mindennapi élet színvonala és minősége. Így született meg a mindennapi kultúra elnevezés, amely feltételezte, hogy az úgynevezett autonóm kultúra, a tömegkultúra mellett létezik az emberi cselekvésekkel szorosan összefüggő más kultúra is, amely nem azonos az előzőekkel, és sajátos törvényszerűségei vannak, sőt önálló élete is. Ezzel egy időben kezdett elterjedni bizonyos szóösszetételekben a kultúra szélesebb körű használata, amely ki nem mondottan szintén arra utal, hogy a kultúra igazán több a szellemi értékek összességénél, ennélfogva az ember „egyszerűbb” szellemi, cselekvési és közösségi megnyilvánulásainak is lehet kultúrája, azaz értéke, minősége, a korábbinál meghaladottabb szintje. Így például beszélhetünk kapcsolatkultúráról, családkultúráról, gondolkodáskultúráról, fogyasztási kultúráról, asztal- és étkezési kultúráról, és létezik öltözködési kultúra, közlekedési kultúra, környezetkultúra, sőt környezetvédelmi kultúra, lakáskultúra, viselkedéskultúra és természetesen testkultúra, politikai kultúra, munkakultúra, beszédkultúra, de kis keresgéléssel folytathatnánk a sort tovább.
A Rendszerváltó Archívum főszerkesztője, Nagymihály Zoltán és felelős szerkesztője, Házi Balázs a szerkesztői előszóban arról értekezik, hogy jelenleg a vírus idején mindenhez, így a kultúrához való viszonyulásunk is változik. Az elmélyülés és a külső bezártság akár elő is segítheti bizonyos termékek (könyv, zene, film) fogyasztását, ugyanakkor a teltházas koncertek, a színházi előadás vagy egy-egy mozifilm bemutatójának egyszeri és megismételhetetlen élményéről jelenleg le kell mondanunk. Éppen ezért – hangoztatják - érdemes egy pillantást vetni arra, hogy a harminc évvel ezelőtti változások mennyiben alakították át a magyar kulturális életet. Átfogó képre nem törekedtek, sőt a terjedelmi korlátok miatt nem is törekedhettek. Arra is rátértek, hogy az állítólag asztalfiókba száműzött munkák nem kerültek elő tömegével 1990-ben, a szellemi függőség helyére anyagi – és helyenként más irányú ideológiai – függések léptek, és igazán azt sem érezhetjük, hogy minden tekintetben kiléptünk volna a nagyhatalmi kulturális gyarmatosítás béklyói közül. A pártközpont kétségtelenül nem „szól le”, hogy mit szabad vagy nem szabad írni, mit lehet és mit nem kimondani vagy eljátszani a színpadon, milyen stílusú képzőművészeti vagy zenei alkotásokra mutatkozik politikai szükségszerűség és/vagy igény. Léteznek ugyanakkor anyagi érdekek, egyedül üdvözítőnek kikiáltott kulturális trendek, melyek árnyékában mintha eltünedezne a rendszerváltás hajnalán áhított „saját út” (Bíró Zoltán) megtalálásának igénye. Halmy Kund Stagnálás vagy devalválódás? c. tanulmányában részleteket közöl egy 1990-2020 közti kulturális állapotfelmérésből,melyben kitér a könnyűzenére, a táncalkalmakra, a kiállításokra és az olvasási szokásokra. A szerző a könnyűzenéről azt írja, hogy „az nem állítható, hogy az élőzenés koncertek száma a kilencvenes években kimagaslóan megnőtt, hiszen a nyolcvanas években, valamint attól visszafelé még inkább virágkorát élte a műfaj. Annál inkább szembetűnő, hogy miként kezdett a kétezres években fogyatkozni e műfaj energiája. Még 1997 és 2002 között volt egy nagy „blues revival”, azt követően, ha nem is síri csönd, de a nagy erőkkel teret nyerő elektronikus tánczene (mely nem azonos a hasonló célú, hangszeres diszkó zenével) térhódításba kezdett. És mi van a tánccal? A 2010-es években a legtöbb esetben már az ún. „ciki” kategóriába esett a tánc. 2018-ban nehéz volt Budapesten megfelelő táncos szórakozóhelyet találni (a bárokat, a „lötyögésre” csábító szűk terű belvárosi helyeket nem számítom komoly tánchelynek). A külvárosi nagy diszkók régen bezártak. A társasági kultúra megváltozott, a társas érintkezés teljesen más lett 25 év leforgása alatt. Az olvasás, a könyv helyzete a legmeglepőbb. „Tapasztalati alapon bátran kijelenthető, hogy a nyomtatott írások olvasásának csökkenése az internetfogyasztás bővülésével magyarázható. Ez – hiába vannak ellenvéleményen a technológiai cégek és képviselői, pártolói – kimondottan a tartalmi értékek rovására történik. Az elmélyült, hosszas olvasás hiányzik, a belső lecsapódás és az örömteli átadás (valódi megosztás) eltűnik, így oda a varázs. Hiába terjedt el, hogy a „Gutenberg-univerzumhoz” hasonló a „Zuckerberguniverzum”, a két technikai vívmány (jelesül a könyvnyomtatás és a Facebook) nem említhetők egy napon. A Facebook-világ diverzitása felfoghatatlan, robbanásszerű, és nagyobb léptékű esemény, mint a könyvnyomtatás lassú elterjedése, tehát hatása elvitathatatlan, de a minőséghez való viszonyuk kétségtelenül ellentétes. Míg a könyvek a már kanonizált, de addig elérhetetlen többlettudást kínálták (eleinte a kiváltságosoknak), addig az internetes információáramlás és terjesztés ellentétesen hat. Nagy Dóra a Történelmi filmek identitásképzése Magyarországon 1945-től napjainkig c. tanulmányában leszögezi, hogy „nagyon sok történelmi téma maradt azonban még feldolgozatlanul, kibeszéletlenül. A hazai filmek nem kezdték el feloldani a Kádár-korszak ellentmondásait, nem mutatták be a rendszerváltás szereplőit, történéseit. A rendszerváltás óta nem készült film a két világháború közötti Magyarországról, de nagy nemzeti tragédiánk, Trianon és a határon túli magyarság történetei sem kaptak kellő filmes feldolgozásokat. A traumatizálás és a nemzeti sorsdrámák mellett nem igazán készültek olyan filmek, amelyek erősítik a nemzeti önbecsülésünket. Elmaradtak a magyar nemzet dicsőséges korszakairól, eseményeiről és alakjairól szóló filmek. Megdöbbentő, hogy milyen ritkák az életrajzi alkotások.” A folyóiratban olvasható még: Juhász-Pintér Pálnak Fekete Gyula munkásságáról szóló tanulmánya, Halzl József 1956-os naplójának részlete, és Szeredi Pál tollából az Előkészületek a Magyar Írók Szövetsége 1981. december 12–13-án megtartott közgyűlésére c. tanulmány. Magyar Fórum Comments are closed.
|
