A kérdés részben az 1968-as csehszlovákiai katonai bevonulás és a Felvidék déli, magyar többségű része kapcsán merült fel (Ágoston Balázs: Magyar remény 1968-ban), részben pedig Ukrajna függetlenné válása és Kárpátalja Magyarországnak történt állítólagos felajánlása kapcsán (Huth Gergely: A horvátoknak sikerült), amelyet többen cáfolni igyekeztek (Csóti György és Jeszenszky Zsolt, akik viszont egymásnak ellentmondtak abban a kérdésben, hogy pontosan miként véglegesedett a magyar–ukrán alapszerződés sok vitát kiváltott szövege). Azt, hogy a felajánlás valóban megtörtént-e vagy sem, nem tudhatom, és nem is tisztem eldönteni, mindenesetre az 1990 utáni időszakot a magyar jobboldalon sokan egy olyan elszalasztott történelmi lehetőségként éltük meg és tartjuk számon, amikor talán esély kínálkozott volna egyes elcsatolt területek visszaszerzésére – és nemcsak Kárpátalja, hanem Jugoszlávia szétesése és az akkor kirobbant szerb–horvát háború kapcsán Délvidék, és Csehszlovákia szétesésének következtében a Felvidék vonatkozásában is –, amely eséllyel azonban a magyar politika nem akart és/vagy nem tudott élni. És ha már az elszalasztott lehetőségekről beszélünk, meg kell említeni Hruscsovnak Kárpátalja egy részének visszaadására 1964-ben tett felajánlását, amelyről Kun Miklós történész beszélt és amelynek Kádár általi visszautasítása önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt egykori első titkárát alappal nevezzük hazaárulónak. Azt, hogy a fentiek közül mi volt valós lehetőség és mi csak vágyálom, mi valósulhatott volna meg békés úton és mi vezetett volna háborúhoz, most és innen nehéz megítélni. Az mindenesetre elmondható, hogy a magyar jobboldal/nemzeti oldal ebben a kérdésben nem egységes. Ugorjunk egy másik témára, ahol szintén az látszik, hogy a nemzeti oldalon eltérő álláspontok léteznek, amit a baloldal hol kárörvendően, hol számonkérően újra és újra a szemünkre vet! Ez pedig nem más, mint az orosz–ukrán háború kérdése, és a magyar jobboldal egy részének állítólagos oroszbarátsága. A magyar jobboldal kétségkívül nem egységes az orosz–ukrán háború kérdésében, van, aki inkább ukránbarát, és van, aki inkább oroszbarát álláspontot képvisel. Utóbbiak egyébként jóval többen vannak annál, mint amilyen mértékben ez az álláspont a nyilvánosságban megjelenik, nem utolsósorban azért, mert az oroszokkal való szimpatizálás kimutatása verbális megkövezést eredményez, amint ez kiderült Bencsik András nyilvánosan vállalt véleményének elhangzását követően, aki a Hír TV adásában azt találta mondani, hogy ő az oroszoknak szurkol. El lehet persze vitatkozni azon, hogy ki kezdte a háborút, ki ütött először (vissza), kinek melyik ország politikai rendszere, és a nemzetközi porondon való viselkedése tetszik jobban, melyik a szebb, nyugatosabb, demokratikusabb ország, melyik nyomja el jobban vagy kevésbé a területén élő más nemzetiségű polgárokat, egyáltalán: kinek melyik ország és melyik nép a szimpatikusabb; minderről azonban semmi értelme nincsen vitatkozni, ahogyan arról sem, hogy egyes magyar futballrajongók miért a Barcelonának, mások pedig miért a Real Madridnak szurkolnak egy olyan összecsapáson, amelyben egyik félhez sincsen semmi közünk. Az orosz–ukrán háború azonban csak annyiban hasonlít egy Barcelona–Real Madrid mérkőzésre, hogy egyik térfélen sem a mieink játszanak. A mérkőzés kimenetelének azonban komoly következményei vannak ránk nézve is. Ez a háború számunkra nem tét nélküli, mi pedig nem irracionális szurkolók, hanem a különböző forgatókönyvek minket érintő következményeit mérlegelő, racionális gondolkodók vagyunk. És míg elméleti, ízlésbeli, erkölcsi, szimpátia- és egyéb kérdésekről felesleges vitatkozni, a magyar geopolitikai érdekről való gondolkodás és eszmecsere kifejezetten fontos és kívánatos (lenne) az orosz–ukrán háború kapcsán. Hogyan függ össze a fenti két kérdés: a trianoni országvesztés legalább részleges helyrehozatalának keresése és igénylése, és az orosz–ukrán háború kérdésében való állásfoglalás? Úgy, hogy bár a magyar jobboldal Trianont (és Párizst) több, mint egy évszázaddal annak megtörténte után is tragédiaként éli meg (a baloldalról itt szólni sem érdemes, ők Trianonra nem tragédiaként tekintenek, sőt sokan örülnek is neki, mint például az ávós leszármazott Bauer Tamás), de míg a jobboldal egy része erre egyszer és mindenkorra lezárt történelmi adottságként tekint, és elfogadja a száz éve létező kismagyar valóságot, a jobboldal másik része nem hajlandó lemondani a Trianonban, majd Párizsban esett sérelmek legalább részleges orvoslásának igényéről, sőt a nagymagyar álomról, a Kárpát-medence területi reintegrációjáról – akármennyire is irrealitásnak tűnik ez jelen pillanatban. Huth Gergellyel ellentétben nem gondolom, hogy ez a nézetkülönbség a magyar jobboldalon belül az angolszász konzervativizmus és a magyar nemzeti konzervativizmus különbségére lenne visszavezethető (a kettő álláspontom szerint nemhogy nem zárja ki egymást, de kifejezetten jól megférnek egymással, ám ez egy másik írás tárgya lehetne), mindenesetre ez a nézetkülönbség valóban létezik a magyar jobboldalon belül. A választóvonalnak a kismagyar oldalán állók, a kismagyar valóságot elfogadók inkább az ukránoknak szurkolnak, mert a jelenlegi magyar határokon belül gondolkodnak, és ezt az országot szeretnék a – nem biztos, hogy nem eltúlzott – orosz terjeszkedési törekvésektől távol tartani. Ők hajlamosak az ukránok harcát a mi 1956-os szabadságharcunkkal párhuzamba állítani, és Ukrajna Oroszország általi megtámadását a magyar szabadságharcot leverő szovjet invázióhoz hasonlítani. Ezzel szemben a kismagyar valóságot elfogadni nem tudók álláspontja az, hogy Trianon bármilyen, akár részleges orvoslásához a geopolitikai status quo megváltozása szükséges, és jelen pillanatban Oroszország az egyetlen olyan szereplő, amelynek érdeke a geopolitikai status quo megváltoztatása, és az ereje is megvan hozzá. Emellett ők nem tartják reális veszélynek azt, hogy az orosz terjeszkedés a Kárpát-medencéig elérne. Ezen álláspontot vallók is vissza tudnak nyúlni 1956-hoz, mondván, 1956-ban is a geopolitikai status quo megváltoztatása volt a magyar érdek. Lehet persze az ezen álláspontot vallókat romantikus álmodozással, az etnikai és a geopolitikai realitások figyelmen kívül hagyásával vádolni, de nem szabad elfelejteni, hogy minden geopolitikai realitás megváltozik egyszer, amit számtalanszor éltünk át itt, a Kárpát-medencében, elég csak 1526-ra, 1686-ra, 1918-ra, 1940-re, 1945-re vagy éppen 1990-re gondolni. A kérdés a lehetőség és a lehetőséggel élni merő, akaró és tudó politikai vezetés. A csillagok olyan szerencsés együtt állására, amikor ez mindkettő meglett volna, 1941 óta nem volt példa. A történelem tanúbizonysága szerint sem 1964-ben, sem 1968-ban, sem 1990-et követően. A történelemnek azonban nincsen vége. A szerző közgazdász, politológus Borítókép: Tanítási óra egy kárpátaljai magyar iskolában (Fotó: Mirkó István) Comments are closed.
|
Kattints a képre és
olvasd el Senki Alfonz gondolatait a világról! Archívum
November 2025
|
