Megjelenik Lezsák Sándor 80 vödör levegő című tragikomédiája

​A Kairosz Kiadó hamarosan megjelenteti Lezsák Sándor Nyolcvan vödör levegő című tragikomédiáját. Ez lesz a mű harmadik kiadása. Szakolczay Lajos bemutatója.

                                                         Lélegzés szabadságért
                                                         Lezsák Sándor: Nyolcvan vödör levegő

Ki gondolta volna, hogy egy költő fogja megalkotni korunk – s ebben a huszadik század utolsó negyedszázada éppúgy beletartozik, mint a huszonegyedik eleje – szimbolikában is egyedi tragikomédiáját. Mert Lezsák Sándor, a „tanyasi tanító” az Isten lábát fogta, amikor belehallgatott az éterbe. Ha nincs a világpolitikában annyi zűr – mikor nem volt? – talán nem hallja meg, mert lelkiismeretén nem dörömböl, a hívó szót. Ám szerencsére figyelt; a mindig meglengetett, egyik a mást sakkban tartó atomhalál víziónál nagyobb fenyegetettsége adta kezébe a tollat. Főképp a kisembert, a minden és mindenki által kiszolgáltatottat gúzsba kötő iszonytató félelem.

A tanyasi öreg házaspár, a zsörtölődő szépség s ugyanakkor a valóság megszállottja, viszont át akarta szakítani – némi tamásiáronos furfanggal – az általa nem kért, ellenben létét (gyerekestől, unokástól) fölöttébb meghatározó, a híresztelések fojtás-ködét sűrű rettenetté alakító hálót.

Az elveszejtés, a lemondás, a kiszolgáltatottság, a bőrt égetően átütő „nincs tovább!” hálóját.
Ha beüt a krach, és a budapesti föld alatti atomkórház, amelyről itt-ott meséltek, védelmet nyújt a menekülőknek, hogyne védené meg az Alföld homokjába öt és fél méter mélységbe ásott-fúrt kazamata, a rendtartás szabályaival és kövidinkás humorral, az ott külön világot álmodó és megvalósító emberpárt.

A poén adva volt: a „vakond-lét” – igaz, nagyon is nyitott szemmel élték meg az önmagukat arra kényszerítettek  – van-e olyan elementáris erejű, hogy a mindent látónál jobban, érzékletesebben, a tapasztalatok görcsét a világ „furcsaságaival” – a különféle tragédiákkal, németekkel, oroszokkal, háborúkkal, kitelepítésekkel, Trianonnal, a Recski kőbányába való elhurcolással, a nagyhatalmak kicsiket, főképp minket egzecíroztató „játékaival” (jaltai konferencia, stb.) – szembe állítva ítéletet mondjon a vesztébe rohanó világ fölött.
És a Lezsák írta „vakond-lét”, ezért a látnok drámában is költő, életre kelt. Nem lehetett ilyen-olyan maszlaggal megetetni, elbolondítani. Az lett az igaz, amit ez a furcsa menekülés, az Öregember és Öregasszony föld mélyi házi patikájában kifundált.  Sosem lehet tudni, hogy kik jönnek, és azt sem, hogy mikor. Mit akarnak, kit égetnek föl, s nem utolsósorban azt, hogy fénnyel borított bombáiknak füstje nem csupán a levegőt orozza-e el – nincs rosszabb, félelmetesebb, iszonytatóbb a fulladásos halálnál –, hanem távoli vidékeken (országokon) is végítéletet gyakorolván beteljesíti a világvégét.

A remegés mint a félelem csimborasszója, nem kicsi röhejjel és Tamásiba oltott becketti fekete humorral, a kilátástalanság kacajos bölcsességével-bölcstelenségéval rázkódtatja meg a bunkert – ez az igazságosztó állapot, a figurák eleven nyelvelésével, mindkét részben (felvonásban)  élőnél élőbb –, hogy végképp kiderüljön, a „semmisítő gázpalackok” szivárgó, a nézőtért elöntő, s egészen a sztratoszféráig nyújtózkodó sziszegése (a robbanás halál zenéje) gondolkodásra készteti-e a jobb sorsra érdemes emberiséget.

A világmegváltó gondolatok hétköznapi egyszerűségű szavakba vannak ágyazva. Amelyek az Öregasszony által „diliháznak, dilibunkernak”tartott rablét időtlen tehetetlenségéről, az öregség nehézségeiről, az együttlét öröméről-bánatáról, az ítélő erőt szimbolizáló nyuszikák etetéséről, gondozásáról – megvetés, ugyanakkor félelmetes humor –, stb. szólnak. (Mert a nyuszikák, a Miszter Winston, a Miszter Dönci és a Továris Józsi – az utóbbiban Sztálint „tisztelhetjük” – a hajdan világot uraló politikus-hármas neveit kapták.) Az Öregember által rendszabályozott cselekvés józan furcsaságairól is: keveset beszélni, hogy ne fogyjon a levegő, az elfogyasztott ételeket-italokat mihamarabb pótolni, az elővigyázatosságot követni (kijövetelkor a periszkópba nézni), az ajtót ki-be zárni, az ólomketrecet figyelemmel tartani,stb.

Ennek a bunkerlétnek ugyancsak megvan a dramaturgiája. Ha nincs is, a szereplők háborút észlelnek, katasztrófát, meg nem nevezett, ki tudja honnan jövő támadásokat. Az alföldi homok közelében is érzékelhető „világhalált”. Végigbeszélik a sorsukat, amely egyúttal gyónás is, hogyha már ők nem lesznek, fiaik és unokáik is tudjanak az elvonulásról mint hősi cselekedetről.
Ha csupán egy rövid részletet idézek a drámából, akkor is látni, hogy minő – az egyik szereplőt, az Öregembert még ma is megremegtető –, félelemből eredő gúnykacaj válik igazságosztó faktorrá.

„Makmakmakmakmak! Nyuszikák!! (Hallgatózik) Miszter Winston! (…) MIszter Dönci (…) Továris Józsi! (…) Az anyátok jóistenit, éltek még? (Rövid szünet) Makogjatok már! (…) Most némák vagytok, mi !? (…) Nyuszik! Nyuszikák! Kijöhetek? (…) Makmak? Makmakmak?  (…) Makmakmak? (…) Könyörgöm, makogjatok már! (…) Erre nem gondoltam. Itt fogok megrohadni. Megöl az a vénasszony engem is. (…) Makmak? Úgy egyetek, hogy halljam! Tessék hangosan enni! Harsogjon a sárgarépa! (…) Már megint többet tudtok, mint én! Mindent láttok! (…) Makogjatok már valamit!”

Az ismétlés mint nyelvi abszurditás többször előfordul a tragikomédiában. És nemegyszer a befelé forduló parasztember beszédes csöndje is. A detektoros rádió állandóan csak papol – „Amerikai egységeket vezényektek a libanoni partok közelébe. A TASZSZ-nyilatkozat a szovjet légtérbe behatolt repülőgép ügyéről, Csádban kiújultak a harcok. Energiaellátási gondok Jugoszláviában. NATO-hadgyakorlat Nyugat-Európában”, stb. –, így kikövetkeztethető a színpadi játék időpontja. Ám Lezsák, csavaros észjárással, az egész halál-bohózatot időtlenné teszi. Hiszen a félelem, valaki bedarálásának az előszele – egyetemes! Vladimírral és Estragonnal együtt várjuk, ha tudjuk is, hogy nem jön el az Isten.

A szent és a profán találkozását is észlelhetjük a szövegben. Az utóbbiakra a „nyuszikat” megfedő Öregember igazságosztó zsörtölődése volt az egyik példa. A szentre pedig – „körülvettek engem az világ szörnyei” – egy bibliai, a zsoltárokat idéző ige, vagy talán – az író egész életében szorgalmas olvasó is volt – a Szilágyi Domokos-versből (Circumdederunt) visszahallott gyönyörűség: „Körülvettenek engem a világ dolgai, / és nincs erő közülük kiszabadítani…”

Ám nem lehet a játék annyira abszurd, jóllehet az egésznek ez a sava-borsa, hogy le ne írattasson: „Megvéd az anyaföld”. A közép-európai, melynek az alföldi homokvilág – ébredésünk bunkere – éppúgy része.

A Nyolcvan vödör levegő, ne fukarkodjunk a minősítéssel, remekmű. Noha már 1985 februárjában megjelent a neves folyóirat, a Színház drámamellékletében, alig-alig játszották.
Az időnként megtépett magyar színház gazdagodását jelentené, ha mind gyakrabban pódiumra kerülne.

​Szakolczay Lajos