Bennünk élő Trianon X. - Biró István: Az utolsó száz nap

"Szeretnék egyszer szabadon emlékezni a szülőhazámban."

Trianon fájdalma húsbavágóan először London utcáin mart belém, mikor elborították a Tower árkát a vörös pipacsok. 
​
Családom egy része a mai napig Erdélyben él, így a gyakori hazalátogatások már eléggé rezignálttá tettek a kulturális behatások iránt. A katonákkal körülvett vonatok Biharkeresztesen, az egyenként kipakoltatott csomagok a határnál. Román utcanevek és szobrok olyan tereken, melyeket magyarok építettek, román táblák azon az erkélyen, ahol Jókai Mór beszélt a tiszteletére összegyűlt tömegnek. Egy pöffeszkedő, tájidegen ortodox katedrális hősiesen védett nagyváradi vár előtt, melynek története regényeket érne meg. Ezek mind-mind kiharaptak egy részt abból az idealizmusból és igazságérzetből, ami minden kamasznak sajátja. Úgy éreztem egy idő után, hogy a gyászom szülővárosom iránt lelkem mélyére süllyedt.

---

​Évekkel később Londonba vezettek tanulmányaim, pont egy első világháborús megemlékezés évében. A régi kocsmák falain megsárgult képek ábrázoltak fiatal katonákat, a köztereken hatalmas plakátok hirdették az emlékezést a hősökre. Díszlövések dördültek a Buckingham-palota előtt, és a királyi testőr-lovasság lépésben kísérte azt az üres koporsót, ami a soha vissza nem térteket jelképezte. Az egész város egy fellelkesült állapotban volt, és ott szinte kézzelfoghatóan megéreztem egy másik Biró István jelenlétét. 

Majdnem kereken száz évvel előttem született, Alsósófalván, őseim földjén. Ez az István dédnagyapám testvére volt, akit hároméves katonai szolgálatára hívtak be 1911. őszén.  Kolozsvárról Bécsbe került, ott jó eredményekkel végezte szolgálatát, és 1914. május huszadikán már boldogan írta haza: „Megkezdődött az utolsó száz nap”.  A sors azonban közbeszólt és Biró István soha nem láthatta viszont szülőföldje erdeit. A szerb, majd az orosz frontról még érkeztek levelek tőle. Isonzó mellől már nem. Évekig hiába kerestették a Vöröskereszttel, ő is egyike lett azoknak az ezreknek, akiket eltűntnek nyilvánítottak. 

A gyalázatos békediktátum után nem volt szabad emlékezni a világháborúban elesett magyarokra hivatalosan Erdélyben. A román történetírás nem említi őket, és ha kegyet akarnak gyakorolni Bukarestből, akkor talán megengedik, hogy állíts egy kopjafát. A kertedben. Úgy hogy lehetőleg az utcáról ne lehessen látni. 

Akkor és ott értettem meg, hogy hiányoznak a hegyek, a folyók és városok, de a legjobban a megcsonkított népléleknek ez a darabja hiányzik. Hogy elvették tőlünk az emlékezés és a büszkeség jogát, a szellemi hátországot. Azt, ahová mi is visszanyúlhatunk, ha megerősítés kell. 
​
Szeretnék egyszer szabadon emlékezni a szülőhazámban. Felvonulni és virágot ültetni. Verset mondani és az égbe kiáltani nemzedékek fájdalmát. Ehhez még erősödnünk kell, a szellemi és anyagi világban egyaránt. De addig is, ha kérdezik, meg tudom mutatni az utolsó száz nap levelét és el tudom mesélni István történetét.