Bennünk élő Trianon I. - Demeter Péter: A trianoni tapasztalat

"...​teljesen más valamit tudni, mint megtapasztalni." 

​Mindig is tudtam, hogy határainkon túl is élnek magyarok, beszélnek magyarul. Hallottam Erdélyről, Délvidékről, Felvidékről. Jártam is itt-ott leginkább átutazóban és ismertem olyan embert, aki külhoni magyar. De teljesen más valamit tudni, mint megtapasztalni. Első és máig egyik legmeghatározóbb élményem az volt, mikor 2015-ben a vajdasági Nemesmiliticsre utaztunk. Nem tudtuk merre kellene keresni a kultúrotthont, így bementünk az orvosi rendelőbe érdeklődni. Nem tudván mire számítsunk egyik társunk, aki beszélt valamennyire szerbül egyből magához vette a szót és kérdezősködni kezdett egy helyi bácsitól. A bácsi nem értette mit akarunk és ennyit mondott: esetleg magyarul?

---

Ez a két szó annyira megmaradt bennem, hiszen tudtuk, hogy magyarok élnek a faluban, tudtuk, hogy magyarokhoz érkezünk mégsem volt evidens az, hogy magyarul szóljunk bárkihez is, mert a „tudásunk” ugyan megvolt, de a tapasztalatunk nem.

Sokszor azt, amink megvan evidensnek gondoljuk és nem értékeljük. Például a koronavírus idején jöhettünk rá, mennyire fontos lehet egy kézfogás, egy személyes találkozás, egy érintés. A határainkon túl élő magyaroknak a magyarságuk annyira fontos, amit mi el sem tudunk képzelni, mert mi nem tapasztaljuk meg azt, amiben ők élnek. Sajnos sokak panaszolták nekünk, hogy „otthon én vagyok a magyar, akit utálnak, ha Magyarországra jövök én vagyok a szerb/ukrán/román stb. akit utálnak.” Számomra ez a legszomorúbb Trianonban: hogy nem tudunk ugyanolyan honfitársként tekinteni egy külhoni magyarra, mint bármely anyaországi magyarra.
​
Pedig a sok nehézség ellenére példaértékű az, hogy egy idegen országban milyen nagy számban tudtak fennmaradni, megőrizve nemzetiségüket, értékeiket, hagyományaikat, nyelvüket. Sajnos folyamatos az asszimiláció, hiszen a szórvány vidékeken nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak boldogulni anyanyelvükön, a vegyesházasságok gyakoribbak és sokszor az adott ország politikája is megtesz mindent az ellehetetlenítésük érdekében. Gondolhatunk itt az elmúlt század közepén végbement felvidéki lakosságcserére, vagy a délszláv háború utáni menekültekre. Ám nemcsak az idegen ország ellenállásával kell számolniuk. Minden általam ismert elcsatolt területen, ahol még magyarság van, elevenen él az ott élőkben 2004. december 5-e, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás.

Úgy vélem, mindennap bizonyítanunk kell, hogy mellettük állunk. A határon túli magyarságot leginkább morálisan kell támogatni abban, hogy az a helyzet és feladat, amit nem önszántukból választottak, de maguktól és szívvel-lélekkel csinálnak, könnyebb legyen és ezzel elérjék céljukat, ami mindannyiunk nemzeti érdeke: hogy továbbra is fennmaradhasson a magyarság az elcsatolt területeken.