Nem mindegy, hogyan megyünk

A fiatalok kivándorlásának problémája egyre inkább begyűrűzik a mindennapi közbeszédbe. Sokan, sokféleképpen látják a dolgot, azonban mindenképp fontos, hogy mi, fiatalok is megszólaljunk az ügyben, főleg ha másképpen és máshogy látjuk az adott problémakör gyökerét, mint a közvélemény túlnyomó többsége, valamint fontos megemlítenünk, hogy kortársaink döntése a mi és gyermekeink jövőbeni országát fogja majd meghatározni a leginkább.

Először is definiáljuk a kivándorlás fogalmát. Mit is nevezünk kivándorlásnak? Sokan a fiatalok külföldre való távozását értik ezalatt. Azonban arról már nem szól a fáma, hogy ezek az ifjak hazajönnek-e egyáltalán, vagy végleg kint kívánják megalapozni, majd leélni életüket. Ez máris egy sarkalatos különbségtétel a kivándorlók között. Hiszen vannak olyanok, akik csupán a világ megismerésének céljából, a nyelvtanulás, a más kultúrákkal való megismerkedés és a velük való együttélés miatt próbálnak szerencsét külföldön. Az ő szemlélet módjukban nincs kivetnivaló. Embere válogatja, hogy kit mennyire vonz a külföldi lét. A valódi problémát azok a tényleges kivándorlók jelentik, akik a jobb megélhetés miatt távoznak. Jobb megélhetés... Milyen szépen és demagóg módon hangzik. A valódi mozgatórugó azonban sokkal puritánabb: a távozók a több pénz reményében hagyják itt hazájukat. Sokan diploma után teszik ezt, mikor állami támogatással megszerezték oklevelüket, majd könnyedén távoznak tőlünk nyugatabbra mosogatni, felszolgálni, vagy éppen babysitterkedni. Éppen az a már dolgozó réteg távozik, aki itthon vállalhatna gyereket és akinek adójára az államháztartás épül.

Ennek a problémának tehát legalább két vetülete van. Az egyik a nemzet megmaradásának szempontjából elengedhetetlen új nemzedék világrajövetele, a másik pedig a gazdaságpolitikai hatások. Vizsgáljuk meg a két változót. A család fontosságáról már született egy írás, melyben leírtuk, hogy az a konzervatív társadalom legkisebb egységét jelenti. Azoknak a fiataloknak, akik külföldön vállalnak gyermeket, már nem valószínű, hogy lányaik, vagy fiaik beszélni fogják a magyart. Ebből a szempontból az első világháború után elcsatolt területeken mára kritikussá vált a helyzet. Óriási erőfeszítéseibe kerül a magyar közösségeknek, hogy magyarként tudjanak élni, anyaországuktól elcsatolva. Ők azonban nem önként vállalták ezt. Vannak azonban olyanok, akik önként és boldogan hagyják itt országukat és nevelik külföldön gyerekeiket. Teszik ezt úgy, hogy közben folyamatosan negatív kritikával illetik szülőhazájukat. Számtalan olyan blogot és hozzászólást láthatunk, ahol kivándoroltak szólnak vissza és gyalázzák hazájukat. Fontos kiemelni, hogy nem csupán a kormányt, ellenzéket, hanem az országot magát. A gazdasági hatások szintén súlyosak lesznek. Nem most, hanem két-három évtized múlva. A távozók nem hazájuknak, hanem egy idegen államnak adóznak. Az itthon maradtaknak pedig annyival több rászorulót kell eltartaniuk.

Mindez újfent a liberalizmusból, azon belül az individualizmusból ered. Ne gondolj a holnapra! Menj külföldre, mosogass havi négyszázezerért, otthon a szakmádban úgyis maximum kétszázezret kereshettél volna, az meg mire elég…? Ne törődj vele, hogy külföldön megvetnek, hogy ott azt a munkát kell elvégezned, amire az ottaniak nem hajlandók! Az ilyen és ehhez hasonló mondatok egyre gyakrabban hagyják el a fiatalok száját. A materiális társadalomban mindent pénzben mérnek. Azzal nem foglalkoznak, hogy nem beszélhetnek az anyanyelvükön, nem látják a családjukat, hiszen ezeket a dolgokat nem lehet megfogni, nem lehet pénzben mérni, pedig nekik csak az számít, a PÉNZ. Hamarabb eszükbe jut, hogy külföldre szaladjanak, minthogy esetleg két megyével arrébb próbáljanak szerencsét. Hiszen szabadok, azt tesznek, amit akarnak. Ez azonban nem vezet sehova. Ha egy kis felelősséget is éreznének azért a közösségért, ami felnevelte, iskoláztatta őket, akkor nem távoznának ilyen könnyelműen.

Ebben sajnos a hazai politikai pártok is tétlenek. A kormánypárt nem vesz tudomást a problémáról, az ellenzéki pártok pedig kivétel nélkül sajnálja és fegyverként használja őket. Azokat, akik szó nélkül itt hagyták anyaországukat. Mert az igazság kimondása nem jár szavazattöbblettel. Az igazság pedig az, hogy önző fiatalokról van szó. Önzők, mert ahelyett, hogy itthon próbálnának boldogulni, külföldre rohannak. Továbbá mivel számukra nincs, ami itt tartsa őket, örömmel elmennek, aztán pedig kintről osztják az észt és gyalázzák az országukat, ami sok esetben kitanította őket...
Tudom, hogy nem mindenki ilyen. Tudom, hogy van, aki súlyos családi és pénzügyi problémák miatt megy külföldre a magasabb jövedelemért. Mert ez tény, tőlünk nyugatabbra magasabbak a fizetések. Ezért mennek oda a kontinensen kívülről érkező bevándorlók is. Természetesen vannak és mindig is voltak olyanok, akik pedig vándorlelkek és így tudják elképzelni az életet. Velük sincsen semmi gond, hiszen ők azok akik sok esetben haza is jönnek és egyáltalán nincsenek degradáló és lesújtó véleménnyel országukról. Ugyanis ők kalandorok, nem pedig olyan emberek, akiknek kapóra jött a jelenlegi közbeszédben eluralkodó trend.

A kivándorlás problémájának feloldásához először is ki kell mondani az igazat. Mégpedig, hogy a fiatalok többsége sokkal inkább a magasabb fizetésekért megy külföldre, mintsem az éhhalál elől menekülve. Azzal már nem számol, hogy a kinti megélhetés költségei jóval magasabbak a hazainál, ezáltal közel sem tud majd annyi pénzt félretenni, vagy elkölteni egyéb cikkekre, mint amennyit eredetileg szeretett volna. Valódi felmérésekre lenne szükség, hogy kinél mi volt a motiváció a távozás pillanatában. A megelőzésnél pedig a tudatos nevelés a kulcs. A gyerekeknek felelősséget kell érezniük a közösségük iránt, nem egyénben kell gondolkodniuk. Büszkének kell lenniük hazájukra, annak jelképeire, hiszen ez már ad nekik egy olyan fokú tartást és önérzetet, mellyel felvértezve sokkal könnyebben áll ellen a rövidtávon haszonnal kecsegtető „külföldön-kolbászból-van-a-kerítés”-féle csábításnak. Ha pedig ezt követően is a kalandor életet választja, biztosak lehetünk benne, hogy nem fogja lejáratni saját hazáját csak azért, hogy saját döntését igazolva érezze.