Gyerekeink döntéshez való joga

Tegnap olvastam egy olyan cikket, ami arról szólt, hogy a franciáknál felmerült az, ha a gyerekekről tesznek fel, illetve osztanak meg képet, de ez nincsen engedélyezve, akkor pénz-, illetve börtönbüntetést kaphatnak érte a szülők. Ez elgondolkodtatott. Ugyanis nincsen olyan nap, amikor ne kérdezné meg tőlem valaki, miért nem rakok ki a gyermekemről képet a Facebookra. Szabályosan ostromolnak miatta, vagy csak értetlenül néznek rám. Ugyanis manapság, ami nincsen kint az interneten az nem létezik, de legalábbis igen furcsa. Biztos baj van a gyerekkel, beteg vagy ilyesmi, ezért rejtegetjük… Tény és való, hogy a hozzám hasonlóan gondolkodó szülő ritka, mint a fehér holló, de tényleg bennünk van a hiba? 

Bizonyára mindenkinek vannak otthon olyan régimódi, hatalmas könyvei, amikbe fényképeket lehet ragasztani. Na, ezek a fényképalbumok. Nekünk is van itthon jó néhány ilyen, amiket nevezetes alkalmakkor elő szoktunk venni és nagyokat nevetünk rajta. Istenem, hányszor mutogatták meg a szüleim a vendégeknek és hányszor éreztem magam nagyon kellemetlenül miattuk. Ám, még ilyenkor is nagyon jó volt végighallgatni az egy-egy képhez kapcsolódó történetet. Mert a miénk volt, a mi családunké.

​Ugyanis a családnak szüksége van élményekre, történetekre. Olyan dolgokra, amikről csak ők tudnak és ők döntik el, melyik az a szűk réteg, akikkel meg akarják ezeket osztani. Ez pedig nagyon jó érzéssel tölti el mind a szülőket, mind pedig a gyerekeket. Azt azonban fontos tudni, hogy nem minden kép olyan, amit meg akarunk mutatni és nem minden képhez tartozó sztorit mesélünk el. Mert kell, hogy maradjon emlék nekünk is.

Ezt az idilli, összetartó, nagyon meghitt és intim érzést vette el a Facebook. Mindenki szükségét érzi annak, hogy mindent kipakoljon magáról és ami rosszabb, a gyerekeiről, megsértve annak a személyiség- és szabadságjogait. Igazán nevetségesnek tartom azt, hogy liberálisaink mindenben a jogainkat hangoztatják és azoknak a védelméért küzdenek, az mégsem merült fel bennük, hogy a gyerekek védelmére kelljenek. Ugyanis ezzel a magatartással beleneveljük a gyerekeinket ebbe a túlkommunikált világba, ahol már tényleg csak az számít és az létezik, ami az interneten fent van. Mostanában a sima gyerek fotók helyét átvette egy másik őrület is, ez pedig az, hogy olyan képeket is feltesznek a szerencsétlen picikről, amin kakisak, vagy éppen pisilnek. Felteszik a magzatmázas újszülöttről a képet, vagy a terhességi tesztjük eredményét. Mikor lesz már végre elég a magamutogatásból és a lelki bizonytalanságból?! Mikor mondjuk végre azt, hogy állj, eddig és ne tovább ez itt már magánterület?!

Szülőnek lenni a világ legcsodálatosabb érzése. Gyereknek lenni pedig a legszebb időszaka az életünknek, ami meghatározza egész további létünket. Ezzel a magamutogatással arra neveljük a gyerekinket, hogy mindent osszanak meg magukról, hogy csak az a szép és a jó, akinek több száz, lelketlen lájk és semmitmondó hozzászólás érkezik a képe alá. Csak akkor érnek valamit, ha látszanak és csak, ezek a beállított, művi dolgok számítanak igazinak. Mindent kényszeresen meg kell osztani, ész nélkül, pusztán azért, mert mindenki ezt csinálja. Ha pedig azt mondod, hogy nem, én ebből nem kérek, nem akarom, hogy a gyerekem lelkileg torzuljon és nem akarom, hogy valami elmebeteg barom kiszemelje magának, akkor úgy néznek rád, mintha nem is e világról való lennél.

Nincsen felelősség, nincsen előregondolkodás és nincsen magánélet. Senkinek eszébe se jut, hogy esetleg az ő gyerekének a képeire élvezkedik valami pedofil állat, vagy hogy egy gyerekcsempész könnyedén el tudja rabolni a picinket, amihez mi adjuk neki a segítőkezet. Nem, hát ilyen nem fordulhat elő, hiszen az internet, meg a közösségi oldalak olyan biztonságosak! Ott nyilván mindenki az, akinek kiadja magát és mindenki hisz a világbékében és törekszik, hogy szeretetet öntsön a világra.

Lehet, hogy mindenkinek joga van arra, hogy eldöntse, mit oszt meg a gyerekéről, de a gyereknek is joga van ahhoz, hogy eldöntse, ő akarja-e ezt. Amíg pedig kicsi, a szülők, vagyis a mi felelősségünk dönteni helyettük és igenis az a helyes döntés, ha ezt majd meghagyjuk a gyereknek, amikor kellőképpen felkészítettük őt. Mert érte kell, hogy éljünk és nem az számít, hogy hány lájkot gyűjtök be a képére. Mindentől függetlenül nekem akkor is ő a legszebb, a legokosabb, legédesebb kis csoda, amit kaphattam az élettől és ezzel szerintem minden szülő így van. Éppen ezért gondoljuk végig, mit is akarunk a gyerekeinknek, készítsük fel őket ennek a túlbeszélt, magamutogató világnak a rejtelmeire és adjuk meg nekik a döntéshez és önmagukhoz való jogukat, amikhez kötelesség és felelősség is társul. 

​Írta: Nagy Dóra