Mindennapjainkat igencsak meghatározza a tavaly kitört Harvey Weinstein körüli botrány. Nem hinném, hogy bárkit emlékeztetni kellene az ügy részleteire, hiszen ezt nap, mint nap megteszik a médiában, mint ahogyan Kevin Spacey is közutálat tárgya lett már azóta (ezzel megpecsételve eddigi pályafutását) és persze mellettük szinte naponta lehull egy-egy fej. Az ügy körüli állapotokat pedig egyetlen szóval lehetne jellemezni: hisztériakeltés. Az ügy mögöttieket pedig a haszonszerzés.
Mielőtt belemennék mi is a fő probléma, szeretném leszögezni, hogy elfogadhatatlannak, megbocsájthatatlannak és végtelenül undorítónak tartom a pedofíliát, a nemi erőszakot, a megkülönböztetést, zaklatást és a fizikai, illetve lelki terrort. Ám azt is szeretném határozottan kijelenteni, hogy a személyes bosszúhadjáratokat, az ügy kizsákmányolását, csúsztatását, hisztérikus megközelítését és boszorkányüldözését legalább ennyire károsnak tartom. Ezzel a mondatommal pedig semmissé tettem az előzőt. Ugyanis most már ez a trendi: ha fel mersz pár kérdést tenni, ha nem fogadod el egyből a vádakat, ha bizonyítékot is szeretnél a vádak mellette látni és ha halkan megjegyzed, hogy ez nem Hollywood saját problémája, akkor máris eláraszt a nép haragja. Régen ezt úgy kellett elképzelni, hogy pár okos hangember fáklyával a kezében kiállt a térre, feltüzelte az embereket, akik aztán vasvillával rontottak annak, akit éppen el akartak tüntetni. Kérdéseknek, bizonyításnak nem volt helye ezekben az esetekben. Helyette jöhetett a nyilvános meghurcolás, felakasztás, égetés és további válogatott nyalánkságok.
A fentebb említett korszakot joggal neveztük primitívnek. Azonban felmerül a kérdés: most nem ez történik? Igen, a nyilvános kivégzések és lincselések kora lejárt, de olyan biztosak vagyunk benne, hogy ez így van? Mert szerintem, ha valakinek az életét, egzisztenciáját, hírnevét és becsületét teszik tönkre annak a végkifejlete ugyanaz, mint a fenti esetben, még akkor is, ha fizikailag nem következett be a halál állapota. Természetesen, aki vétkezett, bűnhődjön meg, kapja meg a méltó büntetését érte. De, hogy ki bűnös és ki ártatlan, na ennek eldöntése nem a közösségi média harcos huszárjainak, a sztároknak és hangembereknek a feladata és nem is az emberek neme dönti el. Egy férfi nem feltétlen bűnös minden egyes alkalommal és egy nő nem feltétlen ártatlan, csak mert elsírja magát.
Nem helyes, hogy rámásznak egy rendkívül súlyos és komoly témára, amit aztán kisajátítanak, becsomagolnak, leforgatnak és eladnak. Fekete ruhákban grasszálnak, nagy szavakat hajtogatnak, aztán bevonulnak, koccintanak és mosolyogva átveszik a díjaikat. Aki pedig nem volt hajlandó beállni a sorba, azt kivetik maguk közül, legyen bármilyen tehetséges. Itt van mindjárt Matt Damon esete, aki annyit mert megjegyezni, hogy tán a fenékre paskolás és az erőszak az nem ugyanaz a műfaj. Erre petíció indult ellene, hogy vegyék ki a filmjéből, az új produkcióját lehúzták és nyilvánosan támadják nap, mint nap a színészt. Gyanítom, a napokban hasonló józan nyilatkozatot tevő Liam Neeson is erre a sorsa fog jutni, mint ahogyan a franciák nagyasszonya Catherine Deneuve is a feketeruhások fekete listáján kötött ki. Sharon Stone a riporter képébe nevetett a minap, nem elképzelhetetlen, hogy hasonló sors fog rá is várni. A bűnük pedig: el merték mondani a véleményüket. Azt pedig végképp ne higgyük, hogy ez csak a sztárok esetében történik így. Nyilván most én is előléptem áldozathibáztatóvá, sarkítóvá, kegyetlenné és a szavaimmal támogatom az erőszakot is. Ráadásul nőként teszem mindezt, nyilvánvalóan a férfi agymosásnak köszönhetően.
Holott csak annyiról van szó, hogy némi józanságot várok el. Senkit ne a neme miatt különböztessenek meg a szakmájában, hanem az eredményei miatt (mint ahogyan senkit ne a nemünk mögé bújva ítéltessünk el). Ha mégis megtörténik, hogy valakit bizonyítottan a nemisége miatt hátráltattak, akkor lehet ez ellen fellépni, de itt sem a nemünk mögé bújva és nem azt kimondva, hogy minden férfi disznó (mert mondani se kell, hogy mindig velük van a baj). Talán fogadjuk el, hogy nem erőszakoltak meg mindenkit Hollywoodban, aki szerepet kapott. Mint ahogyan vannak különböző utak, amiket lehet választani és mint ahogyan nem a közösségi média mögé bújó nép dolga az, hogy elítélje bizonyíték nélkül az általa bűnösnek tartott embereket. Valamint talán azt is észre kellene venni, hogy nem a Csipkerózsika vagy a Carmen miatt lesz valaki erőszaktevő, vagy zaklató és nem is amiatt, hogy férfinek vagy nőnek nevezzük.
Lehet jogállam és jogok miatt kiabálni, csak éppen az a baj, hogy akik a leghangosabban kiabálnak, azok mennek neki ezeknek az elveknek. Mert nem bemondásra szokás ítéletet mondani. Van a vád és a védelem. Vannak bizonyítékok, tanúk és tények. Ott van az ártatlanság vélelme, aminek addig tartania kellene, amíg be nem bizonyosodik, hogy a vádlott tényleg bűnös. Vannak felelős döntés- és ítélethozók. Persze őket csak addig fogadják el, amíg azt mondják, amit hallani akarnak.
Hollywood és vele együtt a jajongók semmi mást nem csinálnak, mint anyagi és politikai hasznot kovácsolnak egy rendkívül komoly ügyből és közben megfeledkeznek a legfontosabbról: az áldozatokról. A legszebb az egészben pedig az, hogy miközben teljesen figyelmen kívül hagyják azokat a férfiakat, nőket és gyerekeket, akik átélték az erőszak és elnyomás borzalmait, ők maguk követnek el rajtuk további erőszakot pusztán azért, hogy ők ebből a lehető legtöbbet profitálják.
A férfiakat megbélyegzik és tönkreteszik, talán ezzel is bizonyítva, hogy tényleg el kell törölni a nemeket. A nőket eszközként kezelik, mint ahogyan a gyermekeket is. Majd erre felhúzzák, hogy minden férfi erőszakos, a nemi vágyai vezérlik a tetteiket, a nők pedig gyengék, akiket mindig mindenkor meg kell védenie azoknak, akik erre kijelölik magukat. Hisztériakeltés, boszorkányüldözés és haszonszerzés zajlik, nem pedig egy komoly problémára való figyelemfelhívás és távolról sem annak kezelése. Bizonyítás, józan párbeszéd nincsen, erre már nincs igény. Szerintük, mert tesznek róla, hogy ezeket az igényeket elhallgattassák.
Hogyan is hangzik A tanúban a mondat: „Elnézést Virág elvtárs, de ez az ítélet.” Félelmetes, amikor újra átéljük az elnyomásnak, a szólás-, vélemény- és gondolatszabadságnak az eltörlését. Ugyanis most is pontosan ez zajlik. Bedobtak csontnak valódi bűnösöket, hogy aztán eladhassák a nézeteiket, miközben a szabadság, a liberalizmus képe mögé bújnak áldozatokat tolva maguk előtt, áldozatokat hagyva maguk után. Igen, a tényleges tárgyalás előtt már meg is született az ítélet. A józan ész eltörlésének ítélete, amihez egy rendkívül komoly témát használtak fel eszközként. Ők, az állítólagos jogvédők.
Írta: Nagy Dóra
A fentebb említett korszakot joggal neveztük primitívnek. Azonban felmerül a kérdés: most nem ez történik? Igen, a nyilvános kivégzések és lincselések kora lejárt, de olyan biztosak vagyunk benne, hogy ez így van? Mert szerintem, ha valakinek az életét, egzisztenciáját, hírnevét és becsületét teszik tönkre annak a végkifejlete ugyanaz, mint a fenti esetben, még akkor is, ha fizikailag nem következett be a halál állapota. Természetesen, aki vétkezett, bűnhődjön meg, kapja meg a méltó büntetését érte. De, hogy ki bűnös és ki ártatlan, na ennek eldöntése nem a közösségi média harcos huszárjainak, a sztároknak és hangembereknek a feladata és nem is az emberek neme dönti el. Egy férfi nem feltétlen bűnös minden egyes alkalommal és egy nő nem feltétlen ártatlan, csak mert elsírja magát.
Nem helyes, hogy rámásznak egy rendkívül súlyos és komoly témára, amit aztán kisajátítanak, becsomagolnak, leforgatnak és eladnak. Fekete ruhákban grasszálnak, nagy szavakat hajtogatnak, aztán bevonulnak, koccintanak és mosolyogva átveszik a díjaikat. Aki pedig nem volt hajlandó beállni a sorba, azt kivetik maguk közül, legyen bármilyen tehetséges. Itt van mindjárt Matt Damon esete, aki annyit mert megjegyezni, hogy tán a fenékre paskolás és az erőszak az nem ugyanaz a műfaj. Erre petíció indult ellene, hogy vegyék ki a filmjéből, az új produkcióját lehúzták és nyilvánosan támadják nap, mint nap a színészt. Gyanítom, a napokban hasonló józan nyilatkozatot tevő Liam Neeson is erre a sorsa fog jutni, mint ahogyan a franciák nagyasszonya Catherine Deneuve is a feketeruhások fekete listáján kötött ki. Sharon Stone a riporter képébe nevetett a minap, nem elképzelhetetlen, hogy hasonló sors fog rá is várni. A bűnük pedig: el merték mondani a véleményüket. Azt pedig végképp ne higgyük, hogy ez csak a sztárok esetében történik így. Nyilván most én is előléptem áldozathibáztatóvá, sarkítóvá, kegyetlenné és a szavaimmal támogatom az erőszakot is. Ráadásul nőként teszem mindezt, nyilvánvalóan a férfi agymosásnak köszönhetően.
Holott csak annyiról van szó, hogy némi józanságot várok el. Senkit ne a neme miatt különböztessenek meg a szakmájában, hanem az eredményei miatt (mint ahogyan senkit ne a nemünk mögé bújva ítéltessünk el). Ha mégis megtörténik, hogy valakit bizonyítottan a nemisége miatt hátráltattak, akkor lehet ez ellen fellépni, de itt sem a nemünk mögé bújva és nem azt kimondva, hogy minden férfi disznó (mert mondani se kell, hogy mindig velük van a baj). Talán fogadjuk el, hogy nem erőszakoltak meg mindenkit Hollywoodban, aki szerepet kapott. Mint ahogyan vannak különböző utak, amiket lehet választani és mint ahogyan nem a közösségi média mögé bújó nép dolga az, hogy elítélje bizonyíték nélkül az általa bűnösnek tartott embereket. Valamint talán azt is észre kellene venni, hogy nem a Csipkerózsika vagy a Carmen miatt lesz valaki erőszaktevő, vagy zaklató és nem is amiatt, hogy férfinek vagy nőnek nevezzük.
Lehet jogállam és jogok miatt kiabálni, csak éppen az a baj, hogy akik a leghangosabban kiabálnak, azok mennek neki ezeknek az elveknek. Mert nem bemondásra szokás ítéletet mondani. Van a vád és a védelem. Vannak bizonyítékok, tanúk és tények. Ott van az ártatlanság vélelme, aminek addig tartania kellene, amíg be nem bizonyosodik, hogy a vádlott tényleg bűnös. Vannak felelős döntés- és ítélethozók. Persze őket csak addig fogadják el, amíg azt mondják, amit hallani akarnak.
Hollywood és vele együtt a jajongók semmi mást nem csinálnak, mint anyagi és politikai hasznot kovácsolnak egy rendkívül komoly ügyből és közben megfeledkeznek a legfontosabbról: az áldozatokról. A legszebb az egészben pedig az, hogy miközben teljesen figyelmen kívül hagyják azokat a férfiakat, nőket és gyerekeket, akik átélték az erőszak és elnyomás borzalmait, ők maguk követnek el rajtuk további erőszakot pusztán azért, hogy ők ebből a lehető legtöbbet profitálják.
A férfiakat megbélyegzik és tönkreteszik, talán ezzel is bizonyítva, hogy tényleg el kell törölni a nemeket. A nőket eszközként kezelik, mint ahogyan a gyermekeket is. Majd erre felhúzzák, hogy minden férfi erőszakos, a nemi vágyai vezérlik a tetteiket, a nők pedig gyengék, akiket mindig mindenkor meg kell védenie azoknak, akik erre kijelölik magukat. Hisztériakeltés, boszorkányüldözés és haszonszerzés zajlik, nem pedig egy komoly problémára való figyelemfelhívás és távolról sem annak kezelése. Bizonyítás, józan párbeszéd nincsen, erre már nincs igény. Szerintük, mert tesznek róla, hogy ezeket az igényeket elhallgattassák.
Hogyan is hangzik A tanúban a mondat: „Elnézést Virág elvtárs, de ez az ítélet.” Félelmetes, amikor újra átéljük az elnyomásnak, a szólás-, vélemény- és gondolatszabadságnak az eltörlését. Ugyanis most is pontosan ez zajlik. Bedobtak csontnak valódi bűnösöket, hogy aztán eladhassák a nézeteiket, miközben a szabadság, a liberalizmus képe mögé bújnak áldozatokat tolva maguk előtt, áldozatokat hagyva maguk után. Igen, a tényleges tárgyalás előtt már meg is született az ítélet. A józan ész eltörlésének ítélete, amihez egy rendkívül komoly témát használtak fel eszközként. Ők, az állítólagos jogvédők.
Írta: Nagy Dóra