A legdélebbi palóc faluban járva

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy két teljes hetet tölthettem kutatással Kupuszina településen. Sokaknak nem kell bemutatni, hiszen messze földre elér ennek az alig 2000 fős településnek a híre, de aki nem ismerné, most egy rövid áttekintést olvashat róla. 

Kupuszina Nyugat-Bácskában található a Duna holtágától pár kilométerre Apatin és Zombor között. Másik nevén, amelyet a Monarchia ideje alatt kapott „Bácskertes” a „Legdélebbi palóc falu.” Habár már nem sokan lakják az egykor szebb napokat megélt falut, arányaiban rengeteg értékes és értékőrző embert sikerült megismernünk.  Összesen 90 kérdőívet töltöttünk ki, ami annyit tesz, hogy közel 90 családot sikerült megismernünk. Habár első körben többen kicsit idegenkedtek tőlünk, vagy furán néztek ránk, a második körben, amikor már a mélyinterjúkat készítettük szinte barátként üdvözöltek minden házban. De kikkel is találkoztunk?

Először is sok időt töltöttünk el a helyi általános iskola igazgatójánál, Csíkos Sándornál és feleségénél, Évánál, akik mint helyi vezetők segítettek nekünk. Az ő segítségük nélkül nem tudtunk volna ilyen sok emberhez eljutni és ilyen mélyreható munkát végezni. Nekik köszönhetően megkóstolhattunk több régről ránk maradt és általunk név szerint felkutatott ételt, melynek a receptjeit Éva gyűjtötte egybe és adta át.

Az a személy, akitől a legtöbbet tanultunk a településsel és amúgy délvidékkel kapcsolatban Dr. Silling István, aki az egész kutatás szakmai vezetőjeként nem csak a mi munkánkat felügyelte és segítette, hanem az egész Nyugat-bácskai kutatás szakmai koordinálásával foglalatoskodott. Ennek ellenére többször is vendégül látott minket, információkkal, tudással, jó kedvvel és egy életre szóló élménnyel tett minket gazdagabbá.

​Nemcsak külső megfigyelők voltunk, hanem sokszor be is vontak minket a helyi értékek megismerésébe, például népviseletbe öltözhettünk. Kupuszinán a népviselet nem csak egy ruha, nem csak a hagyományok és a hagyományőrzés része, sokkal inkább egy ma is használatos öltözet, amit a megfelelő alkalomkor a kupuszini asszonyok, kisasszonyok és kislányok felvesznek. Ezt veszik fel húsvétkor, ezt viselik az esküvőkön, fellépéseken és sok más egyéb alkalommal is. Különlegessége, hogy ember feletti állóképességet igényel a hölgyektől, ugyanis nem lehet benne leülni. Ha mégis leülnek benne, megázik, vagy csak éppen már ideje van, akkor el kell vinni szoknyakeményítésre és ráncolásra, amely hozzátartozik a népviselet birtoklásához, de a tudás, amivel ezt meg lehet csinálni már csak nagyon keveseknek áll rendelkezésükre. Mi szerencsére végignézhettünk és dokumentálhattunk egy ilyen folyamatot.

Korábban szóba jött az étel. Mindenképpen meg kell említenünk a méltán híres Kupuszini Mákos Rétest. Ez a különleges étel nem csak finom, de rendkívül nehéz az elkészítése. Habár rendelkezésünkre áll recept, videó felvétel és hangfelvétel is, elkészíteni mégsem tudnánk, tekintve annyira sok év tapasztalata és tudása kell hozzá, amit nem lehet egyik napról, de talán egyik évről a másikra sem elsajátítani. Szinte kizárólag családon belüli tapasztalat és tanítás útján terjedhet. Miért is ilyen különleges? Először is a tésztája miatt, amely vékonyabb, mint egy papírlap. Olyannyira vékony, hogy szó szerint egy átlátszó hártyává válik, amely összefogja a mák és cukor keverékét. Itt nem áll meg a dolog, ugyanis a mákot nem lehet darálni, szigorúan kézzel és réz mozsárral kell összezúzni, mivel ha nem így tesznek, az éles mákszem kihasítja a tésztát. Őszintén elmondhatom, nagyon megéri a sok fáradozást és gondos munkát, mert olyan élményben lehet része a szerencséseknek, akik megkóstolhatják, amit egymillió csillagos étterem sem tud megadni.

Ám Kupuszina nemcsak a hagyományai és ételei miatt lopta be magát a szívünkbe, hanem a remek és csodálatra méltó emberek miatt is, akiket megismerhettünk. Több alkalommal összesen majdnem 6 órát töltöttem Toldi István mesemondóval, aki ha belekezd egy mesébe, akkor legyen az fiatal, felnőtt vagy akár idősebb, újra gyerekként tátott szájjal hallgatja végig és issza minden szavát. István több mint 120 mesét tud fejből és egyet sem kellett megtanulnia. Ha hallott egy mesét és tetszett neki, rögtön el tudta mondani. Mesemondó versenyről eddig csak első helyezettként tért haza, és mivel már leginkább csak zsűriként vehet részt versenyeken, ez nem is nagyon fog változni.

Ne felejtsük el a fiatalságot sem, ugyanis innen származik a Fölszállott a páva című tehetségkutató műsor két középdöntőse is, Csernai Panna és Koleszár Judit akik azon kívül, hogy énekelnek, szinte minden más kulturális eseményben részt vesznek. Legyen az a fúvós zenekar, vagy tánccsoport, ráadásul a sok egyéb elfoglaltságuk mellett mind a ketten kitűnő tanulók. Habár a fiatalságot jelen írásomban ők képviselik, el kell mondanom, hogy itt szinte mindenki belefolyik valamilyen módon a közösségi életbe, legyen az gyerek, kamasz, felnőtt, vagy idős. Legtöbben, a legaktívabbak, pedig egyszerre 2-3 dologban is részt vesznek. Itt még él a közösségi tudat, a közösségben való létezés.

A két hetem alatt pedig messze talán a legnagyobb élmény volt számomra találkozni személyesen Csizmadia Annával. Anna 2012-ben megnyerte a legelső Fölszállott a pávát, ennek ellenére ugyanaz a kedves, szerény lány maradt, mint aki mindig is volt. Körülbelül 90 kérdőívből 85-ön szerepelt a neve, hiszen minden kupuszini büszkén mondta: „az Anna, a Csizmadia Anna itt lakik, tudja ő nyerte meg a Fölszállott a pávát!” A büszkeség, a szeretet pedig olyannyira szívből fakadt, hogy öröm volt minden vele töltött perc, főleg úgy, hogy nem is reménykedhettünk egy találkozásban, tekintve Budapesten tanul és csak ritkán tud hazamenni.

Az ott töltött két hétre és az ott megismert emberekre, legyenek azok adatközlők, segítők vagy a többi kutató, mindmáig örömmel, de ugyanakkor szomorúsággal gondolok, hiszen véget ért a kutatásunk. Egyszeri megismételhetetlen és egyedülálló alkalom volt, amelyet csak is az érthet meg, aki végigcsinált legalább egy ilyen kollégiumot. Végül, de nem utolsó sorban egy olyan népdal részlettel szeretném zárni beszámolómat, melyet Anna énekelt el nekünk, és ami a lehető legpontosabban összefoglalta azt, amit éreztünk, érzünk, és ami a mai napig meghatározza a teljes magyarság helyzetét és gondjait:

„Idegen földre ne siess, amíg hazádban megélhetsz, ne menj messze földre lakni, míg hazádban meg tudsz élni.” 

Az élménybeszámolót írta: Bosnyák Dániel