Igen tudom, ez nem könnyen megközelíthető téma, mégis minden ember életére befolyással van nemtől, kortól, társadalmi rangtól függetlenül. Ugyanis minden embernek van hazája, minden ember egy nemzeti közösséghez tartozik, ami csak a sajátja és meghatározza egész gondolkodását. A hazához és a nemzethez való hozzáállásunk a kulcsa az egész Földön töltött életünknek. Ahogyan a konzervatívok vallják: „a nemzetnek személyisége van: hagyományai és kulturális sajátosságai határozzák meg politikai rendszerét is.”
Kezdjük akkor az első lényeges kérdésünkkel: mi is a haza? Puritánabb felfogásban a haza egy határokkal rendelkező országot jelent, ahol éljük mindennapjainkat. Kicsit tágabb értelemben azt a földet jelenti, mely etet és ellát minket mindennel, amivel csak tud. Hazája mindenkinek van, de ez nem feltétlenül azt a helyet jelenti, ahová született. Itt érkezünk el a nemzet fogalmához. A közmegítélés szerint a nemzetet egy adott országban élők közössége alkotja. Véleményem szerint a fogalom sokkal, de sokkal árnyaltabb és mélyebb jelentéstartalommal bír, mint amivel felruházták. A fent idézett gondolat sokkal közelebb áll az igazsághoz, mint a leegyszerűsített megközelítés. Éppen ezért hiába akarják kicsinyíteni és elbagatellizálni jelentőségét. Élhetünk bárhol a világban, beszélhetünk akármilyen nyelvet, de mindig van egy adott nemzet, amivel azonosítjuk önmagunkat. A nemzetéhez minden ember kötődik és minden embernek hűségesnek kell lennie nemzetéhez, mint ahogy a hazájához. Elvégre a hazánkat azonosítjuk nemzetünkkel és ez fordítva is igaz. Miért tartottam fontosnak megemlíteni ezeket a dolgokat? Azért, mert manapság a hazát és a nemzetet egy állandó dolognak vesszük, amely örökké fennáll, ebből következik, hogy tenni érte nem kell, hiszen ez egy adott, örökletes valami. Elvégre a haza csak föld, a nemzet pedig emberek összessége. Erősen vitatkoznék ezzel a felfogással, sőt egyenesen azt mondom, hogy aki így látja, az semmilyen fajta elköteleződéssel nem bír hazája és nemzete iránt, így nem is része ennek a közösségnek. Most volt a pillanat, hogy sokan felhördültek felháborodásukban és azt morogják, hogyan is írhattam ilyet?!
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a nemzethez való tartozás, az hogy valaki magyarnak vallja magát nem a vérség, vagy a külsőségek, vagy a nyelve miatt van. Ettől még nem válik a nemzet részévé. Elvégre, ha jobban megnézzük a történelmünket rengeteg olyan kiemelkedő személyiséget találunk, akik sokat tettek, küzdöttek, sőt meghaltak ezért a hazáért. Mivel most van az 1848/49-es szabadságharc évfordulója, így gondoljunk csak Petőfi Sándorra, Knezic Károlyra, Damjanich Jánosra, Aulich Lajosra… A végtelenségig lehetne folytatni a sort, hiszen maga a magyar is egy több nemzetiségből összeálló nemzet, mint ahogy egyébként minden nemzet az. Egyikünk ereiben sem csörgedezik tisztán magyar vér, és éppen ezért szerintem nincs is olyan kifejezés, hogy született magyar. Ha a szó igazi, teljes jelentését vesszük figyelembe, akkor magyarnak nem születünk, hanem magyarrá válunk. Mint ahogyan egy anya, vagy apa sem lesz egyből szülő, hanem ők is azzá válnak. Azért leszünk nemzetünk tagjai, mert tiszteljük és elfogadjuk annak hagyományait. Nem kérdőjelezzük meg az alapokat, nem megyünk szembe egyetemes értékeinkkel, nem bagatellizáljuk és sajátítjuk ki nemzeti ünnepeinket. Pláne nem kérkedünk azzal, hogy lenézzük a hagyományokat, a történelmünket vagy a nemzeti jelképeinket. Ugyanis, aki ezeket a nemzeti alappilléreket nem tiszteli, az hiába beszéli a magyar a nyelvet, hiába született Magyarországon, nem lesz és nem is lehet a nemzeti egység része. Mielőtt még valaki a politikával jönne, szeretném leszögezni, hogy itt most sokkal többről van szó, mint a politika vagy a pártok. Elég szomorú, hogy nálunk már eljutottunk arra a szintre, hogy a nemzeti egységet pártok és politika szintjén határozzuk meg, sőt már olyan törésvonalak mentén helyezkednek el a törvényalkotóink, amik zászlajukra tűzték a nemzeti alapok megkérdőjelezését. A mindennapi közbeszéd szintjén jelennek meg már az ilyen elméletek és kijelentések, mintha nemzetinek lenni egy külön ág lenne, ami durva, kirekesztő és veszélyes. Pedig elvileg minden egy hazában, egy közösségben élő, egy nyelvet beszélő és történelmet, kultúrát, irodalmat ismerő embernek nemzetinek kellene lennie. Hogyan is lehetne valaki a nemzet tagja, ha nem nemzeti? Hogyan szeretheti, képviselheti valaki a hazájának, az ott élő embereknek az érdekeit, ha nem nemzeti?
Nehogy azt higgyük, hogy ez csak a magyarokra igaz. Ez igaz és érvényes minden ország nemzetére. Lehetünk elégedetlenek a kormánnyal, a pártokkal, a politikusokkal, a saját életünkkel, de nem lehetünk elégedetlenek a hazánkkal és a nemzetünkkel szemben. Ha egy háznak a víz alámossa az alapjait, akkor az összedől. Ha egy fának elrohadnak a gyökerei, akkor az kidől. Ha egy nemzetnek megkérdőjelezik az alapjait, akkor az megszűnik nemzet lenni. Éppen ezért minden magyar, német, francia, amerikai, angol vagy lengyel ember feladata az, hogy vigyázzon ezekre az alapokra, gyökerekre, mert ezek jelentik az életben maradásuk kulcsát.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a nemzethez való tartozás, az hogy valaki magyarnak vallja magát nem a vérség, vagy a külsőségek, vagy a nyelve miatt van. Ettől még nem válik a nemzet részévé. Elvégre, ha jobban megnézzük a történelmünket rengeteg olyan kiemelkedő személyiséget találunk, akik sokat tettek, küzdöttek, sőt meghaltak ezért a hazáért. Mivel most van az 1848/49-es szabadságharc évfordulója, így gondoljunk csak Petőfi Sándorra, Knezic Károlyra, Damjanich Jánosra, Aulich Lajosra… A végtelenségig lehetne folytatni a sort, hiszen maga a magyar is egy több nemzetiségből összeálló nemzet, mint ahogy egyébként minden nemzet az. Egyikünk ereiben sem csörgedezik tisztán magyar vér, és éppen ezért szerintem nincs is olyan kifejezés, hogy született magyar. Ha a szó igazi, teljes jelentését vesszük figyelembe, akkor magyarnak nem születünk, hanem magyarrá válunk. Mint ahogyan egy anya, vagy apa sem lesz egyből szülő, hanem ők is azzá válnak. Azért leszünk nemzetünk tagjai, mert tiszteljük és elfogadjuk annak hagyományait. Nem kérdőjelezzük meg az alapokat, nem megyünk szembe egyetemes értékeinkkel, nem bagatellizáljuk és sajátítjuk ki nemzeti ünnepeinket. Pláne nem kérkedünk azzal, hogy lenézzük a hagyományokat, a történelmünket vagy a nemzeti jelképeinket. Ugyanis, aki ezeket a nemzeti alappilléreket nem tiszteli, az hiába beszéli a magyar a nyelvet, hiába született Magyarországon, nem lesz és nem is lehet a nemzeti egység része. Mielőtt még valaki a politikával jönne, szeretném leszögezni, hogy itt most sokkal többről van szó, mint a politika vagy a pártok. Elég szomorú, hogy nálunk már eljutottunk arra a szintre, hogy a nemzeti egységet pártok és politika szintjén határozzuk meg, sőt már olyan törésvonalak mentén helyezkednek el a törvényalkotóink, amik zászlajukra tűzték a nemzeti alapok megkérdőjelezését. A mindennapi közbeszéd szintjén jelennek meg már az ilyen elméletek és kijelentések, mintha nemzetinek lenni egy külön ág lenne, ami durva, kirekesztő és veszélyes. Pedig elvileg minden egy hazában, egy közösségben élő, egy nyelvet beszélő és történelmet, kultúrát, irodalmat ismerő embernek nemzetinek kellene lennie. Hogyan is lehetne valaki a nemzet tagja, ha nem nemzeti? Hogyan szeretheti, képviselheti valaki a hazájának, az ott élő embereknek az érdekeit, ha nem nemzeti?
Nehogy azt higgyük, hogy ez csak a magyarokra igaz. Ez igaz és érvényes minden ország nemzetére. Lehetünk elégedetlenek a kormánnyal, a pártokkal, a politikusokkal, a saját életünkkel, de nem lehetünk elégedetlenek a hazánkkal és a nemzetünkkel szemben. Ha egy háznak a víz alámossa az alapjait, akkor az összedől. Ha egy fának elrohadnak a gyökerei, akkor az kidől. Ha egy nemzetnek megkérdőjelezik az alapjait, akkor az megszűnik nemzet lenni. Éppen ezért minden magyar, német, francia, amerikai, angol vagy lengyel ember feladata az, hogy vigyázzon ezekre az alapokra, gyökerekre, mert ezek jelentik az életben maradásuk kulcsát.