„A boldogtalanság egyik kulcsa a tucatnyi elvárás. Elvárások a világ, és mások felé. A fejekben megszülető "ilyennek vagy olyannak kellene lenni" mondatok... elvárt érzések, tettek... mert míg az elvárt dolgokat hiányolod, addig észre sem veszed az apró, de hatalmas csodákat, amit a világ és mások nyújtanak feléd... ne várd el, hogy süssön a nap, ne essen az eső.”
Hozleiter Fanny
Sokat gondolkodom azon, hogy mennyire megváltozott a szerelemről, házasságról és úgy általában a párkapcsolatokról alkotott általános vélekedés. Mára már kitolódott a komoly kapcsolatok, gyermekvállalás időszaka a harmincas, sőt negyvenes évekre, amit én alapvetően nem tartok helyesnek, mert ezzel a születendő gyermekek száma is radikálisan csökken. Ebben a kérdésben mégis a legnagyobb problémának nem azt tartom, hogy sokan a harmincas éveik közepe előtt nem terveznek családot alapítani, hanem azt, hogy ez a döntésük leginkább a társadalom elvárásain, előítéletein alapszik.
Ahhoz, hogy álláspontom könnyebben megérthető legyen, meg kell osztanom néhány információt magamról: tizenhét évesen találkoztam jelenlegi (első és egyetlen) barátommal és már több mint öt és fél éve vagyunk együtt, akivel három éve jegyben járok. Párkapcsolatunk legnehezebb része mégsem fiatal korunk, a távolság, vagy a serdülő kor nehézsége, hanem környezetünk, rokonaink megítélése volt. Általánosságban hallgattam a családom véleményét, miszerint „érzéseim elmúlnak”, még „fiatal vagyok, hogy komoly párkapcsolatba kezdjek”, és egyébként is „lesz még sok fiú, mielőtt elkötelezném magam”. Valóban, nem állítom, hogy tizenhét évesen készen álltunk a párkapcsolat minden nehézségére (annak ellenére, hogy a fenti vélekedések úgy általában mélyen megbántottak és elbizonytalanítottak), és azt sem vallom, hogy mindenáron ki kell tartanunk az első szerelmünk mellett, hiszen tisztában vagyok vele, hogy az én esetem ezerből egy.
Azonban ma, több mint öt évvel később, húszas éveim elején is azzal kell szembesülnöm, hogy „fiatal vagyok ahhoz, hogy családot alapítsak”, annak ellenére, hogy alig húsz éve még általános volt ebben a korban házasodni, gyerekeket szülni. Őszintén szólva, jelenleg és az elmúlt öt évre visszagondolva párkapcsolatom legnehezebb kihívása a vélekedések keltette elbizonytalanodás legyőzése volt. Számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy „ez csak az első szerelem”, „meg kéne próbálnom másokkal”, vagy, hogy „túl fiatal vagyok, élnem kell még”. És ezzel el is jutottunk korunk legnagyobb problémájához: a házasságot és a családalapítást, mint az „élet végét” ítéljük meg. Éppen ezért előbbre való a karrier, a szórakozás és a céltalan párkapcsolatok halmozása, hogy úgymond kiéljük vágyainkat. Mélyen elítélem ezt a vélekedést, melyet egyébként minden második film, vagy sorozat oszt. Gondoljunk csak például a Szex és New York című filmre, vagy sorozatra, mely minden létező buktatóját megmutatja a kapcsolatoknak, ezzel szemben nemigen állít pozitív példát (mint a családalapítás szépsége) és folyamatosan azt sugallja, hogy válogatni, nem pedig keresgélni kell, ami lényeges különbség!
Ma olyan előítéletek állnak a fiatalok előtt, melyek folyamatosan a karrier fontosságát hirdetik a családalapítással szemben, vagy azt hirdetik, hogy minél több (sok esetben céltalan) szerelmi kapcsolatba bonyolódjunk, mert csak így találhatjuk meg az igazit, szemben az megismerés, kötődés kialakításával.
Így van ez a házassággal is, melyet egyre többen fölösleges ceremóniának tartanak, ami nem feltétlenül a lakodalom költségességének tudható be, ha sokan mégolyan lelkesen hangoztatják is ezt. Véleményem szerint az elköteleződéstől való félelem az oka annak, hogy ma már a párok nem kötnek házasságot, amihez nagyban hozzájárulnak, a „túl fiatal vagy még ahhoz, hogy lekösd magad valaki mellett” és ehhez hasonló vélekedések.
Be kell látnunk, ez az út nem vezet eredményre, hisz milyen kapcsolat az, ahol a felek annyira sem bíznak egymásban és magukban, hogy a hivatalos házasságkötéssel bezárják a menekülésre alkalmas kiskaput?
Úgy gondolom, újra kell értelmeznünk a szerelem és párkapcsolat fogalmát. Fel kell számolnunk az előítéleteket és elvárásokat, a negatív véleményeket, melyek jelenleg egyértelműen megnehezítik a családalapítást. Természetesen vigyáznunk kell arra, hogy ne essünk a másik végletbe, vagyis hogy ne erőltessük mindenképp a fiatalokat. A probléma mindössze annyi, hogy az előítéleteink elbizonytalanítják azokat is, akik egyébként biztosak magukban és a párjukban. Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy válogatás, az élvezetek halmozása nem feltétlenül vezet eredményre (hisz gondoljunk bele: a Szex és New York Carrie-je számtalanszor elvesztette Mr. Big-et, pusztán azért mert engedett az előítéleteknek és meg akart felelni az elvárásoknak, pedig ha egy kicsit kitartóbb és magabiztosabb lett volna, akkor sokkal hamarabb rájöhetett volna arra, amit már az elején is tudott: John az ő Nagy Ő-je).
Fel kell tennünk magukban a kérdést: mi fontosabb számunkra: hogy megfeleljünk az elvárásoknak, vagy megtaláljuk a boldogságunkat? Nem hiszek a közismert előítéletekben, abban viszont igen, hogy addig, amíg nem ismerjük meg saját magunkat, nem szabad kapcsolatba bonyolódni, hiszen annak hullámhegyei- és völgyei brutális hatással lehetnek egy még formálódó jellemre. Tehát mindennek megvan a maga ideje. Én már tudom, hogy a keresgélés lassú, őszinte érdeklődést feltételező folyamat, melynek során megismerjük a másik személyiségét, amiből megtudjuk, hogy hozzánk való e, és kialakulhat köztünk az őszinte szerelemhez szükséges feltétel nélküli bizalom. Tisztában vagyok vele, hogy a szerelem olykor elvakít, azonban ha ismerjük magunkat, bízunk az ösztöneinkben és tudjuk, hogy mit akarunk, a szerelem rózsaszín ködén át is megláthatjuk, ha párunk mégsem hozzánk való, ahogy azt is tudjuk, ha ő az igazi. Egy már kialakult, szilárd jellem, valamint egy biztos alapokon nyugvó, stabil kapcsolat tudata a kulcsa annak, hogy felül tudjunk emelkedni korunk előítéletein. Bízom benne, hogy példát mutatva a következő generációnak, meg tudjuk változtatni a jelenleg a fiatalok párkapcsolatával szemben álló elvárásokat és ráébresztjük társadalmunkat arra, hogy a komoly, igazi kapcsolat feltétele nem a felek korától, hanem jellemétől függ.
Azonban ma, több mint öt évvel később, húszas éveim elején is azzal kell szembesülnöm, hogy „fiatal vagyok ahhoz, hogy családot alapítsak”, annak ellenére, hogy alig húsz éve még általános volt ebben a korban házasodni, gyerekeket szülni. Őszintén szólva, jelenleg és az elmúlt öt évre visszagondolva párkapcsolatom legnehezebb kihívása a vélekedések keltette elbizonytalanodás legyőzése volt. Számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy „ez csak az első szerelem”, „meg kéne próbálnom másokkal”, vagy, hogy „túl fiatal vagyok, élnem kell még”. És ezzel el is jutottunk korunk legnagyobb problémájához: a házasságot és a családalapítást, mint az „élet végét” ítéljük meg. Éppen ezért előbbre való a karrier, a szórakozás és a céltalan párkapcsolatok halmozása, hogy úgymond kiéljük vágyainkat. Mélyen elítélem ezt a vélekedést, melyet egyébként minden második film, vagy sorozat oszt. Gondoljunk csak például a Szex és New York című filmre, vagy sorozatra, mely minden létező buktatóját megmutatja a kapcsolatoknak, ezzel szemben nemigen állít pozitív példát (mint a családalapítás szépsége) és folyamatosan azt sugallja, hogy válogatni, nem pedig keresgélni kell, ami lényeges különbség!
Ma olyan előítéletek állnak a fiatalok előtt, melyek folyamatosan a karrier fontosságát hirdetik a családalapítással szemben, vagy azt hirdetik, hogy minél több (sok esetben céltalan) szerelmi kapcsolatba bonyolódjunk, mert csak így találhatjuk meg az igazit, szemben az megismerés, kötődés kialakításával.
Így van ez a házassággal is, melyet egyre többen fölösleges ceremóniának tartanak, ami nem feltétlenül a lakodalom költségességének tudható be, ha sokan mégolyan lelkesen hangoztatják is ezt. Véleményem szerint az elköteleződéstől való félelem az oka annak, hogy ma már a párok nem kötnek házasságot, amihez nagyban hozzájárulnak, a „túl fiatal vagy még ahhoz, hogy lekösd magad valaki mellett” és ehhez hasonló vélekedések.
Be kell látnunk, ez az út nem vezet eredményre, hisz milyen kapcsolat az, ahol a felek annyira sem bíznak egymásban és magukban, hogy a hivatalos házasságkötéssel bezárják a menekülésre alkalmas kiskaput?
Úgy gondolom, újra kell értelmeznünk a szerelem és párkapcsolat fogalmát. Fel kell számolnunk az előítéleteket és elvárásokat, a negatív véleményeket, melyek jelenleg egyértelműen megnehezítik a családalapítást. Természetesen vigyáznunk kell arra, hogy ne essünk a másik végletbe, vagyis hogy ne erőltessük mindenképp a fiatalokat. A probléma mindössze annyi, hogy az előítéleteink elbizonytalanítják azokat is, akik egyébként biztosak magukban és a párjukban. Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy válogatás, az élvezetek halmozása nem feltétlenül vezet eredményre (hisz gondoljunk bele: a Szex és New York Carrie-je számtalanszor elvesztette Mr. Big-et, pusztán azért mert engedett az előítéleteknek és meg akart felelni az elvárásoknak, pedig ha egy kicsit kitartóbb és magabiztosabb lett volna, akkor sokkal hamarabb rájöhetett volna arra, amit már az elején is tudott: John az ő Nagy Ő-je).
Fel kell tennünk magukban a kérdést: mi fontosabb számunkra: hogy megfeleljünk az elvárásoknak, vagy megtaláljuk a boldogságunkat? Nem hiszek a közismert előítéletekben, abban viszont igen, hogy addig, amíg nem ismerjük meg saját magunkat, nem szabad kapcsolatba bonyolódni, hiszen annak hullámhegyei- és völgyei brutális hatással lehetnek egy még formálódó jellemre. Tehát mindennek megvan a maga ideje. Én már tudom, hogy a keresgélés lassú, őszinte érdeklődést feltételező folyamat, melynek során megismerjük a másik személyiségét, amiből megtudjuk, hogy hozzánk való e, és kialakulhat köztünk az őszinte szerelemhez szükséges feltétel nélküli bizalom. Tisztában vagyok vele, hogy a szerelem olykor elvakít, azonban ha ismerjük magunkat, bízunk az ösztöneinkben és tudjuk, hogy mit akarunk, a szerelem rózsaszín ködén át is megláthatjuk, ha párunk mégsem hozzánk való, ahogy azt is tudjuk, ha ő az igazi. Egy már kialakult, szilárd jellem, valamint egy biztos alapokon nyugvó, stabil kapcsolat tudata a kulcsa annak, hogy felül tudjunk emelkedni korunk előítéletein. Bízom benne, hogy példát mutatva a következő generációnak, meg tudjuk változtatni a jelenleg a fiatalok párkapcsolatával szemben álló elvárásokat és ráébresztjük társadalmunkat arra, hogy a komoly, igazi kapcsolat feltétele nem a felek korától, hanem jellemétől függ.