Szabadság helyett szabadosság

Mostanában egyre inkább tapasztalható a legnyugatibb, legliberálisabb országoknak kikiáltott nemzeteknél, hogy erőteljesen törnek előre a radikális pártok. Sokan értetlenül állnak e jelenség előtt és teszik fel a kérdést, hogyan lehetséges ez? Ha már Finnországban, Svédországban, Dániában, Hollandiában, Franciaországban vagy éppen Németországban sem menekülhetnek a szélsőségektől, akkor mi lesz velünk, nyugattalan, szerencsétlen magyarokkal? Véleményem szerint ez a jelenség nem meglepő és nem is váratlan, de legfőképpen nem megdöbbentő és pontos magyarázat van rá.  

A liberális eszmei irányzat a XXI. században levetkőzte mindazt, amit a XIX. században jelentett. Manapság már a szabadosság, az ellentmondás, a fejetlenség, a kulturális és társadalmi anarchizmus jellemzi, melyet felruháztak az egoizmus uniformizálásának szentségével. Arra szocializálták a felnövekvő nemzedéket, hogy jogaikat hangsúlyozzák, de megfeledkezzenek kötelességeikről. Azt sulykolták beléjük, hogy az én-nekem-velem-most négyese köré építsék személyiségüket és világképüket, a mi-nekünk-velünk-előre tekintve négyese helyett.

A társadalom alól megpróbálják kivenni a hagyományos nemzeti értékek talaját és helyébe az abszurditást és a szélsőségeket akarják helyezni. Megfeledkeztek a demokrácia alaptéziséről, vagyis arról, hogy a többség dönt. Helyébe a kisebbségek érdekeinek folyamatos hangsúlyozását ültették, mégpedig úgy, hogy kritikát, ellenvéleményt ne lehessen ez ellen megfogalmazni, mert akkor egyből politikai hullát csinálnak a kétkedőkből.

A gyakorlati megértés érdekében nézzük meg a nagy liberalizmus által kiírtott első tételt, vagyis a hagyományok, nemzeti alapok nélküli országok képét, ehhez pedig egy mindennapi példát hívunk segítségül. Kiindulópontunk, hogy az értékek és nemzeti alapok határok, gátak és irányjelzők a társadalom számára. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor most képzeljünk el egy autópályát, amin 140 km/h-val haladunk előre, de nincsenek irányjelző táblák, vonalak és korlátok. Nincsen semmi más csak egy hatalmas út, melyen sávoknak kellene lenniük. Először azt hisszük nyilván, milyen jó nekünk, hogy ekkora szabadságban élhetünk. Aztán megtapasztaljuk közelebbről is ezt a szabadságot. Gondoljuk csak el, mihez vezetne ez az élet? Céltalan, fejvesztett vezetéshez, pánikhoz, balesethez, sérülésekhez és halálhoz. Ugyanabban a társadalomban élő emberek nemzeti minimum, értékrend és hagyomány nélkül pontosan olyanok, mint a pályán utazó autósok táblák és vonalak nélkül: gyengék, kiszolgáltatottak és elveszettek. A megválasztott vezetőknek kell megállapodniuk abban, hogyan alakítják a táblákat, a határokat és az ő feladatuk felfesteni a vonalakat. Ám jelenleg a táblák kitépését figyelhetjük meg, a szabályok teljes felrúgását és a többség akaratának figyelmen kívül hagyását.

Ehhez kapcsolódóan vizsgáljuk meg, milyen is az, ha egy kisebbség akarata és hangja van ráerőszakolva és felülreprezentálva a többségre. Az évszázados gyakorlat szerint egyértelmű volt, hogy a demokráciákban a többség akarata a döntő. Ám mostanában, ahogy fentebb is írtam, azt vehetjük észre, hogy nap, mint nap, akik harcoltak és kiabáltak ezért a rendszerért, elfelejtették ezt az alaptézist. A vezetős példát hívjuk megint csak segítségül az új társadalmi bázis megértéséhez.

Minden úton vannak olyanok, akik nem tartják be a megadott szabályokat, határokat. Ők úgy gondolják, hogy a tapasztalataik, elgondolásaik a szabályokon felül állnak. Ettől még őket kellene követnünk? Pontosan miért is? Mert ők mennek a leggyorsabban és a legszélsőségesebben, nekik lenne igazuk? Ez feljogosítja őket a normák felrúgására? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy nem képesek belesimulni az átlagba, melyet a többség igenis elfogad? Jelenleg ott tartunk, hogy szélsőségre szélsőség a válasz. Ugyanis én azokat az államokat igenis szélsőségesen liberálisnak nevezem, ahol megválaszthatják az emberek a nemüket, van semleges wc, az állva pisilést homofób dolognak tartják, az egyneműek is köthetnek házasságot és teljesen normálisnak tartják, ha az emberek az utca közepén közösülnek egymással.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy a szélsőséges és más elemek nem tartoznak a társadalom vérkeringésébe. Visszatérve még utoljára a vezetős példához. A szélsőséges autósok is beletartoznak az autósok közösségébe. Elfogadják őket ugyan őket, de nem alkalmazkodnak hozzájuk, hiszen lássuk be, veszélyeztetik a többiek testi épségét. Jelenleg azt láthatjuk azonban, hogy nemhogy elfogadják ezeket a szélsőséges, kisebbségi elemeket, hanem még őket állítják be a követendő példának és az ő akaratukat érvényesítik. A többséget pedig elnémítják a már fentebb említett megbélyegzéses módszerrel.

A nemzetek közössége azonban egyáltalán nem így működik. A világ nem emberek, hanem nemzetek közössége, amik nemzeti minimumok szerint szerveződnek a többség akarata szerint. Ezt a liberalizmus eszméje is elfogadta, sőt voltak olyan szituációk, amikor ők védték ezt a leginkább. Manapság azonban a közösség szabadságának eszméjét felváltotta a szabadosság eszméje, ez pedig igenis végzetes lehet egy nemzet jövője szempontjából, hiszen volt már rá nem is egy példa a történelemben, amikor a féktelenség egy egész civilizáció halálát okozta.

Összefoglalva, a radikális pártok azért törnek előre, mert az emberek félnek. Féltik szuverenitásukat és identitásukat. Amennyiben a fentebb említett alapgondolatot és törvényt újra képesek lesznek elfogadni a világ vezetői és nem a kisebbségek akaratát helyezik előtérbe a többség rovására, a szélsőségek is el fognak tűnni. Nem keseregni és csodálkozni kell, nem kiabálni és rémisztgetni kell, hanem újra visszavezetni a nemzetek és a nemzeti minimumok rendszerét. Ez azonban úgy néz ki, hogy már a mi és az utánunk következő nemzedék feladata lesz.