Mindig is érdekesnek tartottam, hogy milyen kettősség uralkodik a magyarok fejében a saját, állampolgári szerepük és az állam szerepét illetően. Valahogy olyan keveredés alakult ki az elmúlt évtizedekben, hogy lassan már ideológiai keretek közé is nehéz lesz besorolni, hogy a pártok és a kormányzatok pontosan, mi alapján szerveződnek és határozzák meg a politikájukat. Őszintén megmondom, nem csodálom, hogy nehéz dolguk van, hiszen nem lehet könnyű egymásnak teljesen ellentmondó eszmék szerint szerveződniük. Nézzük meg közelebbről ezt a jelenséget.
Konzervatívként mindig is a közösség építő erejében hittem, ami mögött egy erős állam áll. Ezzel a felfogással szemben manapság az egyén szempontjából az énközpontúság uralkodik, amihez egy olyan állameszmény társul, amit nem tudok hova tenni. Ha jobban belegondolunk az önzés netovábbja, hogy mindent az államtól várnak el az emberek, miközben ők maguk nem tesznek semmit a hazájukért és egymásért. Pontosan, mire is gondolok. Jelenleg azt láthatjuk, hogy senki nem hajlandó közösségben gondolkodni, csak a saját szintjén képes mindenki ítélkezni az intézkedések felett. Egy személyes példán keresztül szeretném szemléltetni a dolgot. Amikor bekerültem az egyetemre csak költségtérítéses képzésbe vettek fel. Sem a szüleim, sem én nem hátráltunk meg, mert hittünk abban, hogy egy év után át fognak venni államira. Ez így is lett, melynek következtében járt volna ösztöndíj. Azonban, már az első évben tapasztaltam, hogy ez bizony nem úgy van, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ugyanis meglepően magas átlagokra vagy csak minimális, vagy semmilyen ösztöndíj nem járt a diákoknak. Kifogás mindig akadt bőven, hogy éppen miért nem kapunk, de persze ezek nem voltak éppen kielégítő magyarázatok. Itt most gyorsan meg is jegyezném, hogy 2007-2008-at írunk, tehát nem a diktatúra megszorításai miatt nem volt a jó tanulókra sohasem keret. Szóval, elhatároztam, hogy ez ellen teszek valamit és kitaláltam, hogy aláírást fogok gyűjteni, hiszen az mégiscsak nonszensz, hogy valaki azért kapjon ösztöndíjat, mert nem csinálta meg az előírt félévben a tantárgyát, ezért több kredittel rendelkezett, mint az, aki tisztességesen tanult és mindent időben, a tanrendnek megfelelően elvégzett. Legnagyobb megdöbbenésemre nagyon kevesen voltak hajlandóak aláírásukkal támogatni ezt a kezdeményezést. Sokan féltek a HÖK-től, bár nem tudtam megérteni, hogy miért. Ez volt a kisebbik gond. A legelképesztőbb azonban az a hozzáállás volt, hogy én megkaptam az ösztöndíjat, engem ez a dolog nem érint. Egyszerűen nem hittem a fülemnek! Ráadásul itt nem akárkikről, hanem politológusokról volt szó. Próbáltam érvelni, hogy lehet, hogy ebben a félévben ez téged nem érintett, de még előfordulhat, hogy fog. Ez azonban hiábavaló próbálkozás volt a részemről, mondanom sem kell, hogy a petícióból sem lett semmi. A fagyi azonban nagyon sok esetben visszanyal. Itt is ez történt, és két évvel később ugyanezek az emberek kerestek meg engem, hogy csináljak valamit az érdekükben, mert az egyik csoporttársuk annyi kreditet vett fel, hogy vagy nagyon kevés, vagy semennyi ösztöndíjra nem számíthatnak… Felhívom a figyelmet arra a momentumra, hogy ÉN csináljak valamit.
Ez a kis anekdota is tökéletesen mutatja, milyen hozzáállás uralkodik jelenleg az emberek fejében. Addig nem érdekel egy adott intézkedés, amíg engem nem érint. Amennyiben érint, akkor természetesen hangosan fogok kiabálni és követelőzni, bár lehet előtte ugyanabban a témában inkább csöndben ültem és hallgattam, mert az én életemet nem befolyásolta és olyanok eszembe sem jutottak, hogy 1. még érinthet majd engem is, 2. lehet engem nem érint, de a közösség érdekében csatlakozok a mozgalomhoz, vagy 3. képes vagyok a nagy egészet látni és megértem, hogy az én életemet negatívan befolyásolta az adott dolog, de a nagy egésznek mégis a hasznára van. Semmi nem számít, csak hogy én, nekem, velem és most.
Itt érkezünk el ennek a felfogásnak a másik nagyon érdekes mozzanatához. Habár úgy vagyunk vele, hogy mi megtesszük a minimálisat, azt is morogva, az államtól ennek a többszörösét várjuk el és történik egy pozitív intézkedés, akkor erre meg azt reagáljuk, hogy "jó-jó, de az, meg az, meg az, még kellene, vagy hiányzik, vagy nem elég". Legyen kicsi az adó, legyen ingyenes az oktatás, az egészségügy, a közétkeztetés, legyen pénz szociális rendszerre, autópálya építésre és fejlesztésekre, kapjunk adókedvezményeket, fizetésemeléseket, legyen pénz a védelmünkre is, valamint azért jó lenne, ha kapnánk pluszba különböző juttatásokat és még folytathatnám a sort a végtelenségig. Az állam pedig jó szolgaként megpróbálja kielégíteni ezeket az elvárásokat. Teszi ezt úgy, hogy nincsen erős gazdaság és export a háta mögött. Van azonban hitel, valamint nemzetközi és társadalmi elvárás. Felmerül a kérdés: meddig lehet ezt bírni? Mindenre ugyanis nincsen pénz és nem is lehet előteremteni. Emellett azt gondolom, hogy az állam nem csupán a kormányzatból áll, hanem az állampolgárokból is, akiknek ugyanolyan felelősen kell hozzáállniuk az országukhoz, mint ahogy a pártoknak. Tudni kell sorrendet felállítani és mindig a többség érdekét kell szem előtt tartani. Ehhez elkötelezett, felelősségteljes állampolgárokra van szükség, valamint olyan kormányzatokra és pártokra, akik képesek arra, hogy párbeszédet folytassanak az emberekkel. Ugyanis a legtöbb ember nem idióta és ha értelmesen beszélnek velük, akkor meg fogják érteni az indokokat. Itt van mindjárt az egyetemek kérdése. Hol vétett hibát a kormányzat? Ott, hogy nem volt képes arra, hogy rendesen beszéljen az emberekkel és az embereknek. Bedobnak valami ötletet, mint egy kis kézigránátot, robbantanak vele egyet és nézik a reakciókat, aztán meg hátrálnak egyet. Ennek így semmi értelme sincsen. Felelős, erős alapokra helyezett döntéseket erre nem lehet meghozni. Azonban azt is be kell látni, hogy egy ekkora országnak nincsen szüksége ennyi intézményre, aminek a nagy többségét ráadásul az állam tartja el. Sok esetben szakmájukhoz nem értő, abban elhelyezkedni nem akaró fiatalokat képeznek ki, akik vagy kimennek külföldre, vagy valami olyan munkahelyet választanak, amit diploma nélkül is elértek volna.
Nincsen verseny az egyetemek között, nincsen erős késztetés arra, hogy a legjobbak legyenek, nincsen megfelelő alap, hogy képesek legyenek önmagukat is finanszírozni. Nincsen korlát, nincsenek határok és nincsen fejlődés. Ennek pedig a verseny teljes hiánya, valamint az egyetemek nagy száma az oka. Ezt be kell látni, akár tetszik, akár nem. Azonban ezt el is kell magyarázni, jól átgondolt és megalapozott esettanulmányokat kell készíteni, majd ezeket követően meghozni azt az intézkedést, ami a legjobb. Ne várja el az egyik kormányzat sem, hogy azért fogadja el az ember az adott intézkedést, mert az az ő elképzelése, tehát tessék bennünk bízni. Egyet kell velünk érteni és nem pedig megérteni, mert mi mondtuk. Az ellenzék meg nyilván ennek az ellenkezőjét mondja, ami még jobban erősíti az embereket abban, hogy nekik van igazuk. Konzervatívként, mi hiszünk az erős államban, ami ösztönzi és segíti az állampolgárait, de nem oldja meg helyettük a problémákat. Inkább megoldási javaslatokat kínál és ad némi időt a gondok megoldására. Lehetőséget ad, segítő kezet nyújt, ha kell, de mindezt úgy teszi, hogy közben az embereket képesek legyenek a saját lábukon megállni. Ehhez kell adnia a hálót. Az állampolgároknak pedig önállóaknak kell lenniük, ugyanakkor tudniuk kell, hogy az állam mindig ott áll a hátuk mögött és segít nekik, ha kell. De nem várhatja el senki, hogy mindent az állam oldjon meg az egyén és a közösség helyett.
Összefoglalva a kormányzattól sokkal átgondoltabb és hosszabb határidőkkel dolgozó intézkedéseket várnánk el, valamint olyan egyeztetést, ami valóban egyeztetés és arra irányul, hogy megértessenek egy-egy intézkedést. Az állampolgároktól pedig nagyobb megértést és közösségi szellemben való gondolkodást szeretnénk látni, melynek középpontjában a kötelességeik állnak és nem pedig a jogaik harsogása. Ugyanis a jelenlegi helyzet kialakulásában és elmélyülésében ezeknek a hiánya játsszák a legnagyobb szerepet. Nem az egyik, vagy a másik a kizárólagos oka ennek a tarthatatlan állapotnak, hanem mind a két oldal ugyanolyan hibás.
Ez a kis anekdota is tökéletesen mutatja, milyen hozzáállás uralkodik jelenleg az emberek fejében. Addig nem érdekel egy adott intézkedés, amíg engem nem érint. Amennyiben érint, akkor természetesen hangosan fogok kiabálni és követelőzni, bár lehet előtte ugyanabban a témában inkább csöndben ültem és hallgattam, mert az én életemet nem befolyásolta és olyanok eszembe sem jutottak, hogy 1. még érinthet majd engem is, 2. lehet engem nem érint, de a közösség érdekében csatlakozok a mozgalomhoz, vagy 3. képes vagyok a nagy egészet látni és megértem, hogy az én életemet negatívan befolyásolta az adott dolog, de a nagy egésznek mégis a hasznára van. Semmi nem számít, csak hogy én, nekem, velem és most.
Itt érkezünk el ennek a felfogásnak a másik nagyon érdekes mozzanatához. Habár úgy vagyunk vele, hogy mi megtesszük a minimálisat, azt is morogva, az államtól ennek a többszörösét várjuk el és történik egy pozitív intézkedés, akkor erre meg azt reagáljuk, hogy "jó-jó, de az, meg az, meg az, még kellene, vagy hiányzik, vagy nem elég". Legyen kicsi az adó, legyen ingyenes az oktatás, az egészségügy, a közétkeztetés, legyen pénz szociális rendszerre, autópálya építésre és fejlesztésekre, kapjunk adókedvezményeket, fizetésemeléseket, legyen pénz a védelmünkre is, valamint azért jó lenne, ha kapnánk pluszba különböző juttatásokat és még folytathatnám a sort a végtelenségig. Az állam pedig jó szolgaként megpróbálja kielégíteni ezeket az elvárásokat. Teszi ezt úgy, hogy nincsen erős gazdaság és export a háta mögött. Van azonban hitel, valamint nemzetközi és társadalmi elvárás. Felmerül a kérdés: meddig lehet ezt bírni? Mindenre ugyanis nincsen pénz és nem is lehet előteremteni. Emellett azt gondolom, hogy az állam nem csupán a kormányzatból áll, hanem az állampolgárokból is, akiknek ugyanolyan felelősen kell hozzáállniuk az országukhoz, mint ahogy a pártoknak. Tudni kell sorrendet felállítani és mindig a többség érdekét kell szem előtt tartani. Ehhez elkötelezett, felelősségteljes állampolgárokra van szükség, valamint olyan kormányzatokra és pártokra, akik képesek arra, hogy párbeszédet folytassanak az emberekkel. Ugyanis a legtöbb ember nem idióta és ha értelmesen beszélnek velük, akkor meg fogják érteni az indokokat. Itt van mindjárt az egyetemek kérdése. Hol vétett hibát a kormányzat? Ott, hogy nem volt képes arra, hogy rendesen beszéljen az emberekkel és az embereknek. Bedobnak valami ötletet, mint egy kis kézigránátot, robbantanak vele egyet és nézik a reakciókat, aztán meg hátrálnak egyet. Ennek így semmi értelme sincsen. Felelős, erős alapokra helyezett döntéseket erre nem lehet meghozni. Azonban azt is be kell látni, hogy egy ekkora országnak nincsen szüksége ennyi intézményre, aminek a nagy többségét ráadásul az állam tartja el. Sok esetben szakmájukhoz nem értő, abban elhelyezkedni nem akaró fiatalokat képeznek ki, akik vagy kimennek külföldre, vagy valami olyan munkahelyet választanak, amit diploma nélkül is elértek volna.
Nincsen verseny az egyetemek között, nincsen erős késztetés arra, hogy a legjobbak legyenek, nincsen megfelelő alap, hogy képesek legyenek önmagukat is finanszírozni. Nincsen korlát, nincsenek határok és nincsen fejlődés. Ennek pedig a verseny teljes hiánya, valamint az egyetemek nagy száma az oka. Ezt be kell látni, akár tetszik, akár nem. Azonban ezt el is kell magyarázni, jól átgondolt és megalapozott esettanulmányokat kell készíteni, majd ezeket követően meghozni azt az intézkedést, ami a legjobb. Ne várja el az egyik kormányzat sem, hogy azért fogadja el az ember az adott intézkedést, mert az az ő elképzelése, tehát tessék bennünk bízni. Egyet kell velünk érteni és nem pedig megérteni, mert mi mondtuk. Az ellenzék meg nyilván ennek az ellenkezőjét mondja, ami még jobban erősíti az embereket abban, hogy nekik van igazuk. Konzervatívként, mi hiszünk az erős államban, ami ösztönzi és segíti az állampolgárait, de nem oldja meg helyettük a problémákat. Inkább megoldási javaslatokat kínál és ad némi időt a gondok megoldására. Lehetőséget ad, segítő kezet nyújt, ha kell, de mindezt úgy teszi, hogy közben az embereket képesek legyenek a saját lábukon megállni. Ehhez kell adnia a hálót. Az állampolgároknak pedig önállóaknak kell lenniük, ugyanakkor tudniuk kell, hogy az állam mindig ott áll a hátuk mögött és segít nekik, ha kell. De nem várhatja el senki, hogy mindent az állam oldjon meg az egyén és a közösség helyett.
Összefoglalva a kormányzattól sokkal átgondoltabb és hosszabb határidőkkel dolgozó intézkedéseket várnánk el, valamint olyan egyeztetést, ami valóban egyeztetés és arra irányul, hogy megértessenek egy-egy intézkedést. Az állampolgároktól pedig nagyobb megértést és közösségi szellemben való gondolkodást szeretnénk látni, melynek középpontjában a kötelességeik állnak és nem pedig a jogaik harsogása. Ugyanis a jelenlegi helyzet kialakulásában és elmélyülésében ezeknek a hiánya játsszák a legnagyobb szerepet. Nem az egyik, vagy a másik a kizárólagos oka ennek a tarthatatlan állapotnak, hanem mind a két oldal ugyanolyan hibás.