Mint politikát szerető és folytató ember, rendszeresen figyelemmel kísérem a különböző tévécsatornák hírműsorait, valamint az internetes oldalak közélettel foglalkozó rovatait. Mindig is fontosnak tartottam, hogy tájékozott legyek a napi hírekben, elvégre politológusként ez nem csak állampolgári, hanem szakmai kötelességem is. Azon kevesek közé tartozom, akik oldaltól függetlenül olvasnak és tájékozódnak, hiszen a célom nem egy ideológiai csoporthoz való tartozás erősítése, hanem az, hogy tényleg tisztában legyek azzal, mi is zajlik körülöttünk mind az országban, mind pedig a világban. Azonban azt kell, hogy mondjam, a tájékozódás igencsak nehézkessé vált az elmúlt években.
Tisztában vagyok vele, hogy kellenek az oldalakat kiszolgáló médiumok, sőt mindig is úgy tartottam, hogy világképtől mentesen nem is lehet politikai csatornákat üzemeltetni, politikáról véleményt alkotni. Nem létezhetnek objektív hírcsatornák, hiszen nem véletlenül választjuk egyik vagy másik adót mind munkahelynek, mind pedig tájékozódási forrásnak. Bármi, ami elhangzik az adott műsorban az bizony ideológiától és oldaltól nem mentes és ez jól is van így. Felmerülhet a kérdés, hogy ha ezzel tisztában vagyok, akkor mégis, miért írtam azt, hogy nehézkessé vált az elmúlt években a nézők számára a tájékozódás?
Sajnos jelenleg két fajta szemlélet uralkodik a médiában: vagy kormánypártiak vagyunk, vagy ellenesek. A két pólus alapján történik meg a hírek szerkesztése és tálalása. Ebből kifolyólag pedig vagy nincs kritika, vagy pedig csak az van. Ez a hozzáállás azonban minden, csak nem objektív! Értelemszerűen a jobboldaliak nézik a jobboldali csatornákat, a baloldaliak pedig a baloldaliakat. Mint ahogy már mondtam, ez így van rendjén, de az már korántsem normális, hogy az aranyközéputat nem hívták meg ezekhez a csatornákhoz, nemhogy állandó, de még eseti vendégnek sem. Vizsgáljuk csak meg a kritika nélküliség és a túlzott kritikusság problémáját egy kicsit közelebbről.
Miért jó a kritika? Azért mert irányt mutat és segít abban, hogy a földön maradjunk. Ugyanis nem létezik tökéletes világ, tökéletes politikus, tökéletes kormányzat és pártpolitika. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy Isten az, aki egyedüliként tökéletes és mi emberek csak próbálhatunk azok lenni. Na mármost, amennyiben ezt elfogadjuk, akkor azt is tudjuk, hogy tökéletlenségünk ellenére, mindig is arra törekedtünk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból és ezt várjuk el a vezetőinktől, közéleti és értelmiségi szereplőinktől egyaránt. Ez azonban nem lehetséges stabil alapokra helyezett kritika nélkül. Az nem lehet megoldás, hogy a számomra kellemetlen eseményekről nem tudósítok. Ez ugyanis a hírek elhallgatásához és megmásításához vezet, valamint ahhoz a korántsem pozitív felfogáshoz, hogy minden, amit a kormányzat csinál az tökéletes. Nem az a dolga egy hírcsatornának, hogy elhallgasson híreket, hanem az, hogy tájékoztassa a lakosságot azokról, a lehető legpontosabban. Nem jobb az, ha a saját oldalunkról halljuk először a negatív hírt mentesülve a ferdítésektől és a kiszólásoktól? A kritika megfogalmazásánál pedig nem jobb, ha a saját csatornánkon halljuk azokat? Elvégre egy oldalhoz tartozunk, tehát jó szándékú és segítő kritikákat kapunk nem pedig olyanokat, amiknek a célja csupán csak az, hogy a szürkét feketének lássuk. Az pedig a legnagyobb hiba, ha a kritikusainkat egyből ellenzéknek, sőt ellenségnek tituláljuk.
Itt érkeztünk el a túlzott kritikusság problémájához. Nem vagyok naiv, tisztában vagyok vele, hogy a mindenkori ellenzék feladata felnagyítani a hibákat. Azt is tudom, hogy ezeken az adókon és oldalakon jóval több negatív hírt találunk, mint pozitívat. Ez így is van rendjén, nekik ez a dolguk. Azonban itt megint elérkeztünk a nagybetűs DE szóhoz. Először is, ha az egyértelműen pozitív híreket elhallgatjuk, vagy olyan dolgokat teszünk melléjük, amik nem igazak, akkor is hírhamisítást és félretájékoztatást hajtunk végre. Jelenleg pontosan ezt láthatjuk. Amíg az egyik nem közli a negatív híreket, addig a másik pedig nem adja le a pozitívakat, vagy ha megteszi, akkor tesz róla, hogy még véletlenül se jó érzéssel keljen fel a néző abból a székből.
A másik lényeges pont pedig az, hogy a kritikának mindig van alapja, valamint mindig van iránya és magyarázata. Az nem kritika, hogy nem jó az intézkedés és kész. Irányokat kellene mutatni. Elmagyarázni, hogy azért nem jó, mert ha így meg így lenne, akkor lenne rendben a történet. Nem ujjal mutogatunk, gyűlölettől, sértettségtől fröcsögünk, hanem elmondjuk, miért is nem jó az adott intézkedés. Lássuk be, azért az már tényleg nevetséges, ha megfeledkeznek olyan apróságokról, hogy a másik oldal is közelített ehhez vagy ahhoz és akkor jónak ítélték meg ezt a hozzájuk kapcsolódó médiumok és szakemberek, míg most ugyanarra az elképzelésre vagy intézkedésre egyből az a reakció, hogy ilyet nem lehet csinálni és mégis, hogyan gondolják ezt. Ha pedig valaki meg meri említeni, hogy de a baloldal is próbálkozott ilyenekkel, akkor azt egyből megmagyarázzák, hogy de hát az más idő volt, máshogy kell értékelni, ugyanakkor ezt a szemléletet a jobboldalnál erősen kritizálják. Akkor most, hogy is van ez?
Nem lehet normális, hogy két egymásnak teljesen ellentmondó világot mutatunk be a nézőknek. Az meg pláne nem lehet elfogadható, hogy önkritika nélkül tájékoztatunk és hozunk döntéseket elfelejtve azt, hogy egykor miket mondtunk.
Mindezt pedig úgy tesszük, mint ahogy az az Asterix és Obelix című film egyik jelenetében látható. A halárus és követői váltig állítják, hogy “friss a hal”, míg a vevő és a vele egyetértők azt kiabálják erre, hogy “büdös a hal”. Ez így megy hosszú perceken keresztül, míg nem verekedésbe torkollik a vita. Sajnos a hírvilágban is volt már erre példa, ami kellőképpen mutatja, hogy a fent említett jelenet a maga komikumával mennyire igaz. Szerintem nem így kellene vitáznunk egymással és nem így kellene megfogalmaznunk a kritikákat. Ugyanis, ha nincsenek észérvek, alapokra helyezett kritikák, melyeknek irányai vannak, akkor nem is lehet párbeszédet folytatni. Elvégre mindannyian ugyanott élünk, mindannyian ugyanahhoz a nemzethez tartozunk és mindannyiunknak Magyarország érdeke a legfontosabb. Azonban, hogy ez így is legyen, nem csak a politikusainknak, hanem az őket kiszolgáló médiumoknak, értelmiségieknek is fel kellene nőnie, az óvodás érvelés és parttalan vádaskodás, valamint gyerekes viták és sértődések helyett a normalitást és az objektivitást kellene előnyben részesíteniük.
Van ugyanis jó intézkedés és van elhibázott is. Van jó kritika és van rossz kritika. Vannak érvek, oldalak, nézőpontok és irányok. Nem folyamatosan ártó szándékkal munkálkodó kormányzatok és pártok vannak, hanem emberek, akik belátásuk szerint cselekszenek és ezeknek a döntéseknek és tetteknek van, hogy jó a kimenetelük, de az is előfordul, hogy hibás volt az elképzelés. Ezek alapján kellene dolgozni a továbbiakban, rendesen tájékoztatni az állampolgárokat és elfelejteni végre az általunk vélt igazság kinyilatkoztatásának politikáját annak érdekében, hogy ne a hatalomról, hanem Magyarországról és a magyar nemzetről szóljon végre az objektív tájékoztatás. Engem ugyanis ez érdekel és nagyon remélem, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
Sajnos jelenleg két fajta szemlélet uralkodik a médiában: vagy kormánypártiak vagyunk, vagy ellenesek. A két pólus alapján történik meg a hírek szerkesztése és tálalása. Ebből kifolyólag pedig vagy nincs kritika, vagy pedig csak az van. Ez a hozzáállás azonban minden, csak nem objektív! Értelemszerűen a jobboldaliak nézik a jobboldali csatornákat, a baloldaliak pedig a baloldaliakat. Mint ahogy már mondtam, ez így van rendjén, de az már korántsem normális, hogy az aranyközéputat nem hívták meg ezekhez a csatornákhoz, nemhogy állandó, de még eseti vendégnek sem. Vizsgáljuk csak meg a kritika nélküliség és a túlzott kritikusság problémáját egy kicsit közelebbről.
Miért jó a kritika? Azért mert irányt mutat és segít abban, hogy a földön maradjunk. Ugyanis nem létezik tökéletes világ, tökéletes politikus, tökéletes kormányzat és pártpolitika. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy Isten az, aki egyedüliként tökéletes és mi emberek csak próbálhatunk azok lenni. Na mármost, amennyiben ezt elfogadjuk, akkor azt is tudjuk, hogy tökéletlenségünk ellenére, mindig is arra törekedtünk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból és ezt várjuk el a vezetőinktől, közéleti és értelmiségi szereplőinktől egyaránt. Ez azonban nem lehetséges stabil alapokra helyezett kritika nélkül. Az nem lehet megoldás, hogy a számomra kellemetlen eseményekről nem tudósítok. Ez ugyanis a hírek elhallgatásához és megmásításához vezet, valamint ahhoz a korántsem pozitív felfogáshoz, hogy minden, amit a kormányzat csinál az tökéletes. Nem az a dolga egy hírcsatornának, hogy elhallgasson híreket, hanem az, hogy tájékoztassa a lakosságot azokról, a lehető legpontosabban. Nem jobb az, ha a saját oldalunkról halljuk először a negatív hírt mentesülve a ferdítésektől és a kiszólásoktól? A kritika megfogalmazásánál pedig nem jobb, ha a saját csatornánkon halljuk azokat? Elvégre egy oldalhoz tartozunk, tehát jó szándékú és segítő kritikákat kapunk nem pedig olyanokat, amiknek a célja csupán csak az, hogy a szürkét feketének lássuk. Az pedig a legnagyobb hiba, ha a kritikusainkat egyből ellenzéknek, sőt ellenségnek tituláljuk.
Itt érkeztünk el a túlzott kritikusság problémájához. Nem vagyok naiv, tisztában vagyok vele, hogy a mindenkori ellenzék feladata felnagyítani a hibákat. Azt is tudom, hogy ezeken az adókon és oldalakon jóval több negatív hírt találunk, mint pozitívat. Ez így is van rendjén, nekik ez a dolguk. Azonban itt megint elérkeztünk a nagybetűs DE szóhoz. Először is, ha az egyértelműen pozitív híreket elhallgatjuk, vagy olyan dolgokat teszünk melléjük, amik nem igazak, akkor is hírhamisítást és félretájékoztatást hajtunk végre. Jelenleg pontosan ezt láthatjuk. Amíg az egyik nem közli a negatív híreket, addig a másik pedig nem adja le a pozitívakat, vagy ha megteszi, akkor tesz róla, hogy még véletlenül se jó érzéssel keljen fel a néző abból a székből.
A másik lényeges pont pedig az, hogy a kritikának mindig van alapja, valamint mindig van iránya és magyarázata. Az nem kritika, hogy nem jó az intézkedés és kész. Irányokat kellene mutatni. Elmagyarázni, hogy azért nem jó, mert ha így meg így lenne, akkor lenne rendben a történet. Nem ujjal mutogatunk, gyűlölettől, sértettségtől fröcsögünk, hanem elmondjuk, miért is nem jó az adott intézkedés. Lássuk be, azért az már tényleg nevetséges, ha megfeledkeznek olyan apróságokról, hogy a másik oldal is közelített ehhez vagy ahhoz és akkor jónak ítélték meg ezt a hozzájuk kapcsolódó médiumok és szakemberek, míg most ugyanarra az elképzelésre vagy intézkedésre egyből az a reakció, hogy ilyet nem lehet csinálni és mégis, hogyan gondolják ezt. Ha pedig valaki meg meri említeni, hogy de a baloldal is próbálkozott ilyenekkel, akkor azt egyből megmagyarázzák, hogy de hát az más idő volt, máshogy kell értékelni, ugyanakkor ezt a szemléletet a jobboldalnál erősen kritizálják. Akkor most, hogy is van ez?
Nem lehet normális, hogy két egymásnak teljesen ellentmondó világot mutatunk be a nézőknek. Az meg pláne nem lehet elfogadható, hogy önkritika nélkül tájékoztatunk és hozunk döntéseket elfelejtve azt, hogy egykor miket mondtunk.
Mindezt pedig úgy tesszük, mint ahogy az az Asterix és Obelix című film egyik jelenetében látható. A halárus és követői váltig állítják, hogy “friss a hal”, míg a vevő és a vele egyetértők azt kiabálják erre, hogy “büdös a hal”. Ez így megy hosszú perceken keresztül, míg nem verekedésbe torkollik a vita. Sajnos a hírvilágban is volt már erre példa, ami kellőképpen mutatja, hogy a fent említett jelenet a maga komikumával mennyire igaz. Szerintem nem így kellene vitáznunk egymással és nem így kellene megfogalmaznunk a kritikákat. Ugyanis, ha nincsenek észérvek, alapokra helyezett kritikák, melyeknek irányai vannak, akkor nem is lehet párbeszédet folytatni. Elvégre mindannyian ugyanott élünk, mindannyian ugyanahhoz a nemzethez tartozunk és mindannyiunknak Magyarország érdeke a legfontosabb. Azonban, hogy ez így is legyen, nem csak a politikusainknak, hanem az őket kiszolgáló médiumoknak, értelmiségieknek is fel kellene nőnie, az óvodás érvelés és parttalan vádaskodás, valamint gyerekes viták és sértődések helyett a normalitást és az objektivitást kellene előnyben részesíteniük.
Van ugyanis jó intézkedés és van elhibázott is. Van jó kritika és van rossz kritika. Vannak érvek, oldalak, nézőpontok és irányok. Nem folyamatosan ártó szándékkal munkálkodó kormányzatok és pártok vannak, hanem emberek, akik belátásuk szerint cselekszenek és ezeknek a döntéseknek és tetteknek van, hogy jó a kimenetelük, de az is előfordul, hogy hibás volt az elképzelés. Ezek alapján kellene dolgozni a továbbiakban, rendesen tájékoztatni az állampolgárokat és elfelejteni végre az általunk vélt igazság kinyilatkoztatásának politikáját annak érdekében, hogy ne a hatalomról, hanem Magyarországról és a magyar nemzetről szóljon végre az objektív tájékoztatás. Engem ugyanis ez érdekel és nagyon remélem, hogy nem vagyok ezzel egyedül.