Ezen írás megszületését az Index nevű internetes hírportálon közölt, egyik nem reprezentatív kutatás eredménye (http://index.hu/kultur/eletmod/2015/05/22/kezfogas_seta_budapest_meleg/) ihlette, melynek lényege az volt, hogy két férfi egymás kezét fogva elindul Budapest utcáin és megfigyeli, hogy milyen reakciókat vált ki ez a utca népéből (persze mindezt kamerára, diktafonra véve). Ebből az élményükből a fent hivatkozott cikk született, amit nagyon üdvözítőnek tartok, mert továbbgondolásra ad lehetőséget ebben az igencsak kényes témában.
Egyrészről a cikk maga azzal indít, hogy az alapgondolatot Orbán Viktor Debrecenben arra a kérdésre adott, az újságírók szerint kitérő válasza adta, hogy milyen lépéseket tervez a kormány annak érdekében, hogy a hazánkban élő homoszexuálisok biztonságban érezzék magukat. A Miniszterelnök a következő, véleményem szerint korántsem kitérő, választ adta: „Magyarország toleráns ország, ahol az Alkotmányban elfogadott férfi-nő házasságtól eltérő életformával/életfelfogással rendelkező egyének egyáltalán nincsenek veszélyben.” Sőt hozzátette, hogy a homoszexuálisok indokolatlan előnyökben részesítésével, vagy a nem homoszexuálisok a már meglévőn felüli korlátozásával/szankcionálásával csak a már meglévő toleráns rendet bomlasztanánk meg. Éppen ezért, noha Orbán valóban nem rágta a jelenlévők szájába, teljesen világos, hogy a kormány nem látja szükségét, hogy lépéseket tegyen a vitatott ügyben.
Nem kívánom részletezni a két férfi (a pár) tapasztalatait, hiszen ez megtalálható a fent hivatkozott linken, viszont a konklúzió annál meglepőbb lehet azoknak, akik a Pride tapasztalataiból kiindulva képzelték el azt. A cikkben is hangsúlyozottan NEM reprezentatív kutatás végeredménye ugyanis az volt, hogy megbámuláson, rácsodálkozáson, vagy ignoráláson (elfordulás) kívül, tényleges negatív reakció nem történt. Ezeket a reakciókat pedig lássuk be egy olyan pár is kiválthatja, akiknek ki van lyuggatva az arca, vagy teszem azt agyon vannak tetoválva és szöges nyaklánc virít a nyakukban.
Levonható tehát, a szintén nem általános következtetés, hogy Magyarország, de legalábbis Budapest ebből a szempontból átment a tolerancia teszten, hozzáteszem, ezzel csak igazolva azt, amit korábban a Miniszterelnök mondott. Azonban ahelyett, hogy ezen tudatban megnyugodva hátradőlnék, inkább felteszem a kérdést: miért van az, hogy azok, akik a Pride tapasztalatait vették alapul (mint például az írók), azt gondolták, hogy minimum gorombáskodásra, ha nem tettlegességre kell számítania a párnak? Akkor most a rávezető kérdés: miben különbözik a Pride a fenti példától?
A válasz nagyon egyszerű: a megnyilvánulás formájában. Az újságírók teljesen hétköznapi ruhákba bújva, viselkedésükben is az átlag állampolgárokhoz igazodva mentek végig az utcákon, így senkinek semmi baja nem volt velük, hiszen semmiben nem tértek el az átlagostól, csak saját szexualitásukban, amit azonban szintén teljesen átlagos és elfogadott gesztussal (kézfogásukkal) fejeztek ki. Ezzel szemben a Pride résztvevői igenis harsányan, direkt figyelemfelkeltően, kirívóan, és mondjuk ki végre: megbotránkoztató módon, sőt sokszor mások elveibe, vagy meggyőződésébe gázoló módon (például egyházi ruhákba bújva) harsogják a tolerancia elveit. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ha újságíró párunk a teszt felénél kihívó, másságukat groteszk módon (például szoknyát húzva, rózsaszín parókában, hangosan parádézva) sétált volna tovább az utcán sokkal komplexebb képet alkothattak volna a kérdésről. A probléma azonban ott kezdődik, hogy hazánk homoszexualitás témában vallott felfogását a Pride-al kapcsolatban ítélik meg, hiszen ennek az eseménynek hatalmas sajtóvisszhangja van. Ezzel szemben a fenti kis kísérlet eredménye nem több egy kis érdekes cikknél. Épp ezért nem győzöm hangsúlyozni: a rólunk alkotott képet csakis saját magunk tudjuk megváltoztatni. Nagyon fontos, hogy megvizsgáljuk az érem mindkét oldalát és kimondjuk: a Pride-nak igenis van egyfajta provokáló jellege, ami sokak nemtetszését válthatja és váltja ki!
A fentiek mellé még ott van az elgondolkodtató konklúzió, mely szerint „sokkal rosszabb élményre számítottunk, mint amit végül átéltünk, de úgy néz ki, hogy szemtől szemben senki sem olyan bátor, mint a Facebook-falán”. Eszerint a Facebook-on voltak negatív, kritikus, goromba hozzászólások. Namármost én azon a véleményen vagyok, az egy dolog, hogy elvárjuk, hogy saját életfelfogásunk, szexualitásunk miatt ne kelljen félve kimennünk az utcára és szabadon foghassuk akár azonos nemű élettársunk kezét. Az viszont teljesen más, hogy emellett azt is elvárjuk, hogy még csak negatív vélemények se legyenek. Egy teljesen eltérő, de logikájában azonos saját példán keresztül szeretném érzékeltetni a különbséget. Van egy extra mini, nőstény yorkim. Imádom, nem tehetek róla, mindenki le akart beszélni a megvételéről, jóformán csak a párom támogatott, mert ő is egyből beleszeretett. Namármost imádom cuki rózsaszín ruhácskába bújtatni és nem szégyellem így sétáltatni. Rengeteg ember megbámult, megmosolygott vele az utcán. Azonban olyan is volt hogy beszóltak, hogy mekkora hülye vagyok, hogy kutyát ruhába bújtatok és még sorolhatnám. Most, ha a jelenlegi homoszexuális reakcióhoz hasonlóval válaszolnék erre, akkor szerveznék egy „Ruhát a kutyákra!” felkiáltású megmozdulást a sétáló utcára, vicces maskarába bújva, ugatva-hangoskodva hirdetném igazamat, és mellesleg elvárnám, hogy mostantól kezdve törvénybe iktassák, hogy nem köthetnek belém az utcán. Nem történt ilyen, mégis ma már egyre elfogadottabbá válik kistetű, sőt sokszor már nagy kutyákra ruhákat adni.
A történelem már számtalanszor bizonyította, hogy a kéretlen és erőszakos változtatások bizony ellenállásba ütköznek. Viszont elbújni sem kell, így én továbbra is ráadom a kutyára a kabátját. Ezzel egyrészt kiállok az igazamért, másrészt viszont nem várom el másoktól, hogy más meggyőződésük ellenére is álljanak mellém a kérdésben. Mindenkinek megvan a véleménye, és ma már oda írja ki, ahova akarja, az már rajtam múlik, hogy felveszem-e vagy sem. Viszont tudva, hogy az átlagostól eltérően, másként gondolkodom és viselkedem álszent dolog elvárni, hogy ez ne váltson ki akármilyen reakciókat másokból. A homoszexualitás megítélésének kérdésében is csak azt tudnám javasolni mindenkinek, hogy gondolkodjon el azon, hogy vajon valóban segítik-e azzal az elfogadás általánossá válását, hogy úton-útfélen felhívják rá a figyelmet, és a tőlük csak egy kicsit is eltérő vélemény-nyilvánításnak teret sem adva teszik tabuvá a témát?
Nem kívánom részletezni a két férfi (a pár) tapasztalatait, hiszen ez megtalálható a fent hivatkozott linken, viszont a konklúzió annál meglepőbb lehet azoknak, akik a Pride tapasztalataiból kiindulva képzelték el azt. A cikkben is hangsúlyozottan NEM reprezentatív kutatás végeredménye ugyanis az volt, hogy megbámuláson, rácsodálkozáson, vagy ignoráláson (elfordulás) kívül, tényleges negatív reakció nem történt. Ezeket a reakciókat pedig lássuk be egy olyan pár is kiválthatja, akiknek ki van lyuggatva az arca, vagy teszem azt agyon vannak tetoválva és szöges nyaklánc virít a nyakukban.
Levonható tehát, a szintén nem általános következtetés, hogy Magyarország, de legalábbis Budapest ebből a szempontból átment a tolerancia teszten, hozzáteszem, ezzel csak igazolva azt, amit korábban a Miniszterelnök mondott. Azonban ahelyett, hogy ezen tudatban megnyugodva hátradőlnék, inkább felteszem a kérdést: miért van az, hogy azok, akik a Pride tapasztalatait vették alapul (mint például az írók), azt gondolták, hogy minimum gorombáskodásra, ha nem tettlegességre kell számítania a párnak? Akkor most a rávezető kérdés: miben különbözik a Pride a fenti példától?
A válasz nagyon egyszerű: a megnyilvánulás formájában. Az újságírók teljesen hétköznapi ruhákba bújva, viselkedésükben is az átlag állampolgárokhoz igazodva mentek végig az utcákon, így senkinek semmi baja nem volt velük, hiszen semmiben nem tértek el az átlagostól, csak saját szexualitásukban, amit azonban szintén teljesen átlagos és elfogadott gesztussal (kézfogásukkal) fejeztek ki. Ezzel szemben a Pride résztvevői igenis harsányan, direkt figyelemfelkeltően, kirívóan, és mondjuk ki végre: megbotránkoztató módon, sőt sokszor mások elveibe, vagy meggyőződésébe gázoló módon (például egyházi ruhákba bújva) harsogják a tolerancia elveit. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ha újságíró párunk a teszt felénél kihívó, másságukat groteszk módon (például szoknyát húzva, rózsaszín parókában, hangosan parádézva) sétált volna tovább az utcán sokkal komplexebb képet alkothattak volna a kérdésről. A probléma azonban ott kezdődik, hogy hazánk homoszexualitás témában vallott felfogását a Pride-al kapcsolatban ítélik meg, hiszen ennek az eseménynek hatalmas sajtóvisszhangja van. Ezzel szemben a fenti kis kísérlet eredménye nem több egy kis érdekes cikknél. Épp ezért nem győzöm hangsúlyozni: a rólunk alkotott képet csakis saját magunk tudjuk megváltoztatni. Nagyon fontos, hogy megvizsgáljuk az érem mindkét oldalát és kimondjuk: a Pride-nak igenis van egyfajta provokáló jellege, ami sokak nemtetszését válthatja és váltja ki!
A fentiek mellé még ott van az elgondolkodtató konklúzió, mely szerint „sokkal rosszabb élményre számítottunk, mint amit végül átéltünk, de úgy néz ki, hogy szemtől szemben senki sem olyan bátor, mint a Facebook-falán”. Eszerint a Facebook-on voltak negatív, kritikus, goromba hozzászólások. Namármost én azon a véleményen vagyok, az egy dolog, hogy elvárjuk, hogy saját életfelfogásunk, szexualitásunk miatt ne kelljen félve kimennünk az utcára és szabadon foghassuk akár azonos nemű élettársunk kezét. Az viszont teljesen más, hogy emellett azt is elvárjuk, hogy még csak negatív vélemények se legyenek. Egy teljesen eltérő, de logikájában azonos saját példán keresztül szeretném érzékeltetni a különbséget. Van egy extra mini, nőstény yorkim. Imádom, nem tehetek róla, mindenki le akart beszélni a megvételéről, jóformán csak a párom támogatott, mert ő is egyből beleszeretett. Namármost imádom cuki rózsaszín ruhácskába bújtatni és nem szégyellem így sétáltatni. Rengeteg ember megbámult, megmosolygott vele az utcán. Azonban olyan is volt hogy beszóltak, hogy mekkora hülye vagyok, hogy kutyát ruhába bújtatok és még sorolhatnám. Most, ha a jelenlegi homoszexuális reakcióhoz hasonlóval válaszolnék erre, akkor szerveznék egy „Ruhát a kutyákra!” felkiáltású megmozdulást a sétáló utcára, vicces maskarába bújva, ugatva-hangoskodva hirdetném igazamat, és mellesleg elvárnám, hogy mostantól kezdve törvénybe iktassák, hogy nem köthetnek belém az utcán. Nem történt ilyen, mégis ma már egyre elfogadottabbá válik kistetű, sőt sokszor már nagy kutyákra ruhákat adni.
A történelem már számtalanszor bizonyította, hogy a kéretlen és erőszakos változtatások bizony ellenállásba ütköznek. Viszont elbújni sem kell, így én továbbra is ráadom a kutyára a kabátját. Ezzel egyrészt kiállok az igazamért, másrészt viszont nem várom el másoktól, hogy más meggyőződésük ellenére is álljanak mellém a kérdésben. Mindenkinek megvan a véleménye, és ma már oda írja ki, ahova akarja, az már rajtam múlik, hogy felveszem-e vagy sem. Viszont tudva, hogy az átlagostól eltérően, másként gondolkodom és viselkedem álszent dolog elvárni, hogy ez ne váltson ki akármilyen reakciókat másokból. A homoszexualitás megítélésének kérdésében is csak azt tudnám javasolni mindenkinek, hogy gondolkodjon el azon, hogy vajon valóban segítik-e azzal az elfogadás általánossá válását, hogy úton-útfélen felhívják rá a figyelmet, és a tőlük csak egy kicsit is eltérő vélemény-nyilvánításnak teret sem adva teszik tabuvá a témát?