Végre, végre, végre Mel Gibson visszatért és nem is akárhogyan. Őszintén megmondom, nagyon sok filmet megnéztem az idei Oscar jelöltek közül és kétségtelen, hogy ebben az évben tényleg igazán erős volt a mezőny, de nálam A fegyvertelen katona vitte el a díjat. Szerintem minden kitételnek megfelelt, aminek egy Legjobb filmnek meg kell felelnie, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük, miről is szól Mel Gibson legújabb rendezése.
A film igaz történet alapján készült, melynek keretében Desmond Doss életét ismerhetjük meg. Doss bevonult Pearl Harbor után katonának, Okinawa-n szolgált felcserként, viszont az egész háború, sőt a kiképzés ideje alatt sem fogott fegyvert. Ahogyan elmondta, míg mások azért mennek, hogy életeket vegyenek el, addig ő életeket szeretne megmenteni. Doss hetednapi adventista volt, elég hullámzó gyerekkorral a háta a mögött, aki mindennél előbbre tartotta a hazája megvédését, ám nem akarta megtagadni a hitét sem. Az ő útját és harcát láthatjuk a filmben.
Rengeteg háborús filmet láttam már életemben, sőt elmondhatom, hogy szerintem mindent láttam, amit látni kell a témával kapcsolatban, ezeken nőttem fel. Azonban ilyen mély és gyönyörű filmhez hazaszeretetről, hitről, bajtársiasságról, szerelemről és a háború hihetetlen borzalmairól csak nagyon ritkán van szerencsém. Amit Desmond Doss végigcsinált és végigélt az maga a hősiesség, az emberségesség, a csoda megtestesülése és Mel Gibsonnak sikerült mindezt a vászonra vinnie. Egyik pillanatban nevetünk, aztán a másikban elborzadunk, majd kicsit megnyugszunk, hogy aztán végül átadjuk magunkat a néma, torokszorító áhítatnak. Olyan érzelmi hullámvasútra ültet fel minket a rendező, amire csak nagyon kevesen képesek és mindezt egy olyan sztoriban mutatja meg nekünk, melynél igencsak nehéz példaértékűbbet és valósabbat találnunk.
A színészi alakításokra egy szavunk sem lehet. Andrew Garfield félelmetes átalakuláson ment keresztül, még a beszédstílusát is képes volt teljesen megváltoztatni, tökéletesen hasonlít az igazi Desmond Doss hangjára. Végig hitelesen játszik és végre nincsen a filmben a Mel Gibsonra oly sokszor jellemző felesleges mazochista ábrázolás. A többi alakítás is nagyon a helyén van és ami engem teljesen elképesztett az az, hogy Vince Vaughn tud normálisan, hitelesen és élvezhetően is játszani. Én nem tudom Gibson mit csinált vele, de tátott szájjal néztem, hogy ez a ripacs, viccesnek csak egész ritkán nevezhető színész most mit tett le az asztalra.
Csak szuperlatívuszokban lehet erről a filmről beszélni. A rendezés, a forgatókönyv, az operatőri munka, a vágás, a zene, a történet felépítése és tempója nagyon a helyén van. Egy percig nem lehet unatkozni a majdnem két és fél órában, a karakterekért pedig tényleg nagyon lehet izgulni és mi is csak annyit tudunk suttogni a film nézése közben: csak még egyet ments meg, kérlek Uram, csak még egyet. Én is csak ezt tudom mondani, kérlek Istenem, Gibson rendezzen még nekünk ilyen és ehhez hasonló filmeket, mert ezekkel a művekkel tényleg kap valamit a néző, amit az alkotás megnézése után magával vihet. Számomra ilyen egy Legjobb film, mert nem csak a színészek, vagy a megvalósítás tökéletes, hanem van benne egy olyan mély és őszinte mondanivaló, olyan példa megmutatása, ami kiemeli a többi film közül és ami tényleg igyekszik adni valamit a nézőjének. Nem számít, hogy szereted, vagy sem a háborús filmeket, ezt az alkotás mindenképpen meg kell nézned, hidd el sokkal többet fogsz kapni, mint azt gondolnád.
Rengeteg háborús filmet láttam már életemben, sőt elmondhatom, hogy szerintem mindent láttam, amit látni kell a témával kapcsolatban, ezeken nőttem fel. Azonban ilyen mély és gyönyörű filmhez hazaszeretetről, hitről, bajtársiasságról, szerelemről és a háború hihetetlen borzalmairól csak nagyon ritkán van szerencsém. Amit Desmond Doss végigcsinált és végigélt az maga a hősiesség, az emberségesség, a csoda megtestesülése és Mel Gibsonnak sikerült mindezt a vászonra vinnie. Egyik pillanatban nevetünk, aztán a másikban elborzadunk, majd kicsit megnyugszunk, hogy aztán végül átadjuk magunkat a néma, torokszorító áhítatnak. Olyan érzelmi hullámvasútra ültet fel minket a rendező, amire csak nagyon kevesen képesek és mindezt egy olyan sztoriban mutatja meg nekünk, melynél igencsak nehéz példaértékűbbet és valósabbat találnunk.
A színészi alakításokra egy szavunk sem lehet. Andrew Garfield félelmetes átalakuláson ment keresztül, még a beszédstílusát is képes volt teljesen megváltoztatni, tökéletesen hasonlít az igazi Desmond Doss hangjára. Végig hitelesen játszik és végre nincsen a filmben a Mel Gibsonra oly sokszor jellemző felesleges mazochista ábrázolás. A többi alakítás is nagyon a helyén van és ami engem teljesen elképesztett az az, hogy Vince Vaughn tud normálisan, hitelesen és élvezhetően is játszani. Én nem tudom Gibson mit csinált vele, de tátott szájjal néztem, hogy ez a ripacs, viccesnek csak egész ritkán nevezhető színész most mit tett le az asztalra.
Csak szuperlatívuszokban lehet erről a filmről beszélni. A rendezés, a forgatókönyv, az operatőri munka, a vágás, a zene, a történet felépítése és tempója nagyon a helyén van. Egy percig nem lehet unatkozni a majdnem két és fél órában, a karakterekért pedig tényleg nagyon lehet izgulni és mi is csak annyit tudunk suttogni a film nézése közben: csak még egyet ments meg, kérlek Uram, csak még egyet. Én is csak ezt tudom mondani, kérlek Istenem, Gibson rendezzen még nekünk ilyen és ehhez hasonló filmeket, mert ezekkel a művekkel tényleg kap valamit a néző, amit az alkotás megnézése után magával vihet. Számomra ilyen egy Legjobb film, mert nem csak a színészek, vagy a megvalósítás tökéletes, hanem van benne egy olyan mély és őszinte mondanivaló, olyan példa megmutatása, ami kiemeli a többi film közül és ami tényleg igyekszik adni valamit a nézőjének. Nem számít, hogy szereted, vagy sem a háborús filmeket, ezt az alkotás mindenképpen meg kell nézned, hidd el sokkal többet fogsz kapni, mint azt gondolnád.
