1994-ben történt a hírhedt kettősgyilkosság, a média ekkorra vált azzá a szörnyeteggé, amivel most küzdünk, az érzések pedig a „döntések” központi mozgatórugójává. Ez a folyamat mára csúcsosodott ki. A sorozatban nagy hangsúlyt fektettek annak bemutatására, hogy a média, hogyan járatta le az ügyészeket. Különösen kegyetlenül bántak Marcia Clark-al, akinek hosszan cikkeztek a magánéleti válságáról, a frizurájáról, kinézetéről, csak arról nem beszéltek, ami a tárgyalóteremben elhangzott. A másik nagy port kavart ügy egy nyomozóhoz kötődött, akiről kiderült, hogy rasszista, náci nézeteket vallott, innentől elkezdve pedig semmi másról nem szólt a fáma, csak és kizárólag a rasszok közötti konfliktusról. Ez fajult odáig, hogy egy gyilkos szabadon távozhatott, miközben az összes racionális, kézzel fogható bizonyíték ellene szólt, ám az érzelmek mellette álltak. „Én nem HISZEM, hogy ő tette”, vagy „Mondhatnak akármit, SZERINTEM akkor sem bűnös és soha nem is fogom azt gondolni, hogy az lenne”. Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzanak el az ítélet meghozatala előtt. Vitának, ész érveknek, tényeknek és bizonyítékoknak pedig nem osztottak lapot. Nem ismerős ez véletlenül?
2025-re odáig jutottunk, hogy az emberek neme egy érzelmi konstrukció. Mindenki az, aminek KÉPZELI és ÉRZI magát. Tudják persze a tényeket, csak éppen senkit nem érdekel. Egyetlen dolog számít: az érzelmek. Ki, hogyan, vagy épp minek érzi magát. Ha pedig szembesítik őket a valósággal, azt támadásnak veszik, elkezdenek hisztérikusan kiabálni, támadni, majd pedig kizárni a világukba nem illeszthető hangokat. Ha pedig valaki most azt mondaná, hogy ennek semmi jelentősége nincsen, na az is ezt tenné: kizárná a valóságot. Ne menjünk messzire, nézzük meg, kiről beszélnek ma potenciális kormányfő-jelöltként és ez az ember, mit csinált a megjelenése óta. Magyar Péter, aki stílusosan „DÖ MEN”-ként hivatkozik saját magára, mást se csinál, mint az érzelmekkel szórakozik, erre épít és olyan következetesen mond ellent saját magának, hogy az bámulatos. Ez normál esetben senkit nem zavarna. Legyintenénk és jót szórakoznánk rajta. Nyilván meg is tesszük, miközben teljesen elképedve nézzük, ahogyan tömegek álltak be mögé egyik pillanatról a másikra. Egyetlen kérdést sem tettek fel. Nem érdekelte őket, honnan lett hirtelen ennyi pénze ennek az embernek, hogy tömegrendezvényeket hozzon tető alá. Nem érdekelte őket, hogy mit csinált előtte. Nem érdekelte őket, hogy mit tett a feleségével. Hogy miért? Mert nekik érzéseik vannak és nem gondolataik. Ők úgy érzik, hogy... ide mindenki helyettesítse be az „érvekként” használt érzelmi kirohanásokat. Természetesen senki nem mondja azt, hogy nincsenek hibák vagy hiányosságok a rendszerben. Elég csak felhozni azt, hogy éveken keresztül tartottunk állami pénzen egy haszontalan, értéktelen, elvtelen poloskát. Egyet? Sokat. Szembe kell ezzel nézni és levonni a konzekvenciát. Ez a mi feladatunk. A probléma ott kezdődik, hogy ez senkit se fog érdekelni. Senkit nem érdekel, hogy ennek az embernek a nulladik megmozdulása az volt, hogy elárulta a feleségét, a gyerekei anyját. Ez a megmozdulása az origó, a jellemét tökéletesen megmutató TÉNY. Amit aztán érzelmekkel magyaráznak. Ha egyáltalán magyaráznak. Ugyanez az ember, aki TITOKBAN hangfelvételt készített a feleségéről, majd addig tartogatta, amíg politikai haszonra nem tudta váltani, a következőket merte mondani 2024. novemberében: "Tényleg releváns, hogy valaki a szerelmével hajnali fél hatkor egy pohár bor után, vagy kettő után, egy választási győzelem után, egy nyolchetes országjárást letudva, elég keveset aludva, hogyan fogalmaz, milyen szavakat használ és ez tényleg releváns?!" És tényleg: releváns? Mert nekünk igen, de a támogatóinak is az? Ez pedig nem egy eset, nem egy kiragadott mozzanat. Minden egyes mondatát, megnyilvánulását, tettét meg lehet cáfolni az általa két nappal később elmondottakkal. Tényleg ennek az embernek a kezébe akarjuk adni a nemzetünk sorsának kulcsát? Komolyan? Ugyanezek az emberek, akik lelkesen nyomják a lájkokat a posztokra akkor, amikor az ukránoknak smúzol, akkor amikor Bocskaiban pózol, vagy épp Bendegúznak öltözik az Indul a bakterházból és napszemcsiben feszít egy temetésen, követelik meg az Orbán-kormány támogatóitól a rendszerrel szembeni kritikát, szembenézést. Azok, akiknek az az egyetlen érvük, hogy ők, hogyan ÉRZIK magukat. Arról már tényleg szót se említsünk, hogy ez volt az a réteg, aki nem állt fel a Nélküledre, akinek vendégmunkások a határon túli magyarok, akinek maffia a katolikus egyház és aki zokszó nélkül küdte volna saját hazája fiait az ukrán frontra. Most ugyanezek hirtelen felfedezték magukban a nemzetit, az EU-s zászló helyett magyar zászlót vettek a kezükbe, éltetik a pápát és a határon túli magyarok legnagyobb támogatói. Mert a „DÖ MEN” most épp ezt várja el és mert ők nagyon rosszul ÉRZIK magukat. A függetlenül objektív sajtó pedig ehhez lelkesen asszisztál még akkor is, amikor a „MEN” elküldi őket a... Mert a gazdik most ezt a feladatot adták, és legnagyobb örömükre, könnyebbségükre a tényekkel végre már tényleg nem kell foglalkozni, mert érzések vannak. Visszatérve a sorozatra: folyamatosan számon kérték a vádat és annak támogatóit, hogy maradéktalanul bizonyítsák be O.J. bűnösségét. Adjanak mindenre magyarázatot beleértve a nyilvánvaló hazugságokat és agymenéseket is. Mindenre válaszokat követeltek, miközben a védők teóriákat gyártottak, beemelték a bőrszínt és semmire se reagáltak, amit a vád felhozott. Nem cáfoltak, nem bizonyítottak, hanem behoztak egy teljesen másik aspektust és csak az érzéseket vették figyelembe. Ha jött rá érdemi válasz, akkor a vád azt a szálat otthagyta és nyitott egy új frontot. Erre pedig azok az emberek, akiknek vélt vagy valós sérelmeik voltak a rendszerrel szemben, kötődtek a bálványukhoz, érzelmileg reagáltak, kizárva azt a racionalitást, amit az „ellenfelüktől” folyamatosan megköveteltek. Ha pedig kaptak választ, akkor jött a vállvonogatás. Pontosan ugyanez történik most is. Persze, hogy elmondjuk a tényeket. Persze, hogy önvizsgálatot és önkritikát gyakorlunk. Persze, hogy hozunk fel érveket. De kérdezném a „DÖ MEN” koalíció tagjait: valóban számít? Senki Alfonz Comments are closed.
|
