Az biztos, hogy Vona Gábor most tett róla, hogy a Jobbik felkerüljön a hírportálokra, sőt csak róla szóljanak a hírek. Tudniillik, hogy a Jobbik elnöke nem akarja, hogy Novák Előd, Apáti István és Szávay István továbbra is a párt alelnökei legyenek. Erre minden joga megvan, hiszen az alapszabályuk lehetővé teszi, hogy az elnök maga nevezze meg a saját embereit. Egyébként normális esetben ezzel a dologgal nem lenne semmi gond, ha nem azokról az emberekről lenne szó, akik a párt radikális szárnyát képviselik. Joggal merült fel így mindenkiben a kérdés: csak nem szakad a Jobbik?
A történelem folyamán sem nemzetközi, sem pedig magyar viszonylatban nem ez lenne az első eset, hogy egy párt vezetője megpróbálja átpozícionálni politikai alakulatát. Elég csak Orbán Viktorra gondolnunk, aki hasonlóan Vona Gáborhoz, leépítette a Fidesz addigi húzóneveit és a liberális oldalról átvezette pártját a mérsékelt oldalra, létrehozva ezzel egy, a mai napig, a jobboldalon uralkodó politikai erőt. Hiába jönnek a nyilatkozatot, hogy nem lesz szakadás a Jobbikban, hogy ez nem arculatváltás és kérünk mindenkit menjen tovább, nincs itt semmi látnivaló, az igazság az, hogy Vona Gábor igenis szeretne nagyobb tömegek felé nyitni.
Őszintén szólva, a tettében és nyilatkozataiban nincsen semmi meglepő, számítani lehetett már erre. Ami érdekes lehet az az időzítés. Azt teljesen jól felmérte, hogy még mindig nincsen egyetlen életképes baloldali párt sem, ami megfelelő kihívója lehet 2018-ban a Fidesznek. Abban is teljesen igaza van, hogy a jobboldalnak van egy olyan, mondjuk úgy nemzeti konzervatív rétege, akinek a Jobbik túl radikális, míg a Fidesz túl liberális, de jobb híján inkább az utóbbira szavaz. A probléma csupán az, hogy túl sokáig engedte, hogy a radikális oldal legyen a döntő a párt arculatában, így 2018-ra aligha lesz még képes kormányzóerőként indulni. Ráadásul alelnökei nem adják könnyen magukat és igen nagy vircsaftot rendeztek az utóbbi időben, ami szintén gyengíti a párt megítélését.
Nem nagyon értem, mire fel ez a nagy kiabálás, hiszen várható volt ez a lépés, de véleményem szerint egy évvel korábban kellett volna meglépnie. Cuki kutyákkal és gyerekekkel nem lehet senkivel sem elhitetni, hogy konzervatívok vagyunk. Mint ahogy az is elég nagy hiba volt, hogy az elmúlt években hagyta Novák Elődnek azt, hogy ennyire kirakatban legyen és az sem volt túl szerencsés, hogy Sneider Tamást engedte a Parlament alelnöki székébe. Átpozícionálni egy egész pártot nem megy egyik pillanatról a másikra, főleg nem úgy, hogy eddig inkább, a gyors előrejutás érdekében a radikálisokat engedték az előtérbe, ahelyett hogy szépen lassan kiegyenlítették volna az erőviszonyokat. Ugyanis a párt szavazóbázisa is nagyrészt az elkeseredett, magukra hagyott fiatalokból tevődik össze, a szintén kiábrándult baloldaliakból, valamint a társadalom igencsak szélsőséges rétegeiből. Ebből kifolyólag, náluk inkább a radikalizmus volt a nyerő taktika.
Az teljesen igaz, hogy a Jobbik a legnépszerűbb párt a fiatalok körében, de azt is tudni kell, hogy manapság a legtöbb fiatal igencsak apolitikus, tehát elég merész dolog rájuk építeni. Az állampolgár és a szavazópolgár között pedig hatalmas különbség van. Míg az előbbi nagyon sokszor utat enged az elkeseredettségének és haragjának, addig az utóbbi képes arra, hogy racionálisabban álljon oda az urnákhoz. Manapság már nem lehet oldalak és eszmék menték politizálni. Mi nagyon reméljük, hogy egyszer még visszatérnek azok az idők, amikor a pártok újra egy-egy ideológia mentén szerveződnek majd, mint ahogyan az emberek is, de egyelőre itt még nem tartunk.
Való igaz, hogy sok változás ment végbe a párt kommunikációjában. Az is igencsak figyelemre méltó, hogy nem olyan régen a figyelem középpontjába került egy olyan, egyetemi berkekben szerveződő, magát konzervatívnak valló fiatal alakulat, ami ideológiailag inkább elképzelhető egy mérsékeltebb Jobbik szárnynak. Felmerülhet a kérdés, hogy nem-e arról van szó, hogy az eddig annyira hiányolt értelmiségi vonal kiépítésének és utánpótlás nevelésének lehetünk tanúi a Jobbiknál?
Mindenesetre nagyon izgalmas folyamatában látni ezt a jelenséget. Elvégre senki nem tudhatja, még a párt sem, mivel nyer többet: a radikalizmus elhagyásával vagy megtartásával. Előfordulhat az is, hogy sokkal több embert képesek a mérsékelt politizálással megszólítani, mint amennyit elveszítenek a radikálisok feladásával és természetesen fordított eset is elképzelhető. Az azonban egészen biztos, hogy édes kiskutyáknál, gyerekeknél és korrupció kiabálásnál sokkal többre lesz szükségük ahhoz, hogy az emberek ne csak elhiggyék az arculatváltást, hanem higgyenek is a párt kormányzóerejében.
Írta: Nagy Dóra
Őszintén szólva, a tettében és nyilatkozataiban nincsen semmi meglepő, számítani lehetett már erre. Ami érdekes lehet az az időzítés. Azt teljesen jól felmérte, hogy még mindig nincsen egyetlen életképes baloldali párt sem, ami megfelelő kihívója lehet 2018-ban a Fidesznek. Abban is teljesen igaza van, hogy a jobboldalnak van egy olyan, mondjuk úgy nemzeti konzervatív rétege, akinek a Jobbik túl radikális, míg a Fidesz túl liberális, de jobb híján inkább az utóbbira szavaz. A probléma csupán az, hogy túl sokáig engedte, hogy a radikális oldal legyen a döntő a párt arculatában, így 2018-ra aligha lesz még képes kormányzóerőként indulni. Ráadásul alelnökei nem adják könnyen magukat és igen nagy vircsaftot rendeztek az utóbbi időben, ami szintén gyengíti a párt megítélését.
Nem nagyon értem, mire fel ez a nagy kiabálás, hiszen várható volt ez a lépés, de véleményem szerint egy évvel korábban kellett volna meglépnie. Cuki kutyákkal és gyerekekkel nem lehet senkivel sem elhitetni, hogy konzervatívok vagyunk. Mint ahogy az is elég nagy hiba volt, hogy az elmúlt években hagyta Novák Elődnek azt, hogy ennyire kirakatban legyen és az sem volt túl szerencsés, hogy Sneider Tamást engedte a Parlament alelnöki székébe. Átpozícionálni egy egész pártot nem megy egyik pillanatról a másikra, főleg nem úgy, hogy eddig inkább, a gyors előrejutás érdekében a radikálisokat engedték az előtérbe, ahelyett hogy szépen lassan kiegyenlítették volna az erőviszonyokat. Ugyanis a párt szavazóbázisa is nagyrészt az elkeseredett, magukra hagyott fiatalokból tevődik össze, a szintén kiábrándult baloldaliakból, valamint a társadalom igencsak szélsőséges rétegeiből. Ebből kifolyólag, náluk inkább a radikalizmus volt a nyerő taktika.
Az teljesen igaz, hogy a Jobbik a legnépszerűbb párt a fiatalok körében, de azt is tudni kell, hogy manapság a legtöbb fiatal igencsak apolitikus, tehát elég merész dolog rájuk építeni. Az állampolgár és a szavazópolgár között pedig hatalmas különbség van. Míg az előbbi nagyon sokszor utat enged az elkeseredettségének és haragjának, addig az utóbbi képes arra, hogy racionálisabban álljon oda az urnákhoz. Manapság már nem lehet oldalak és eszmék menték politizálni. Mi nagyon reméljük, hogy egyszer még visszatérnek azok az idők, amikor a pártok újra egy-egy ideológia mentén szerveződnek majd, mint ahogyan az emberek is, de egyelőre itt még nem tartunk.
Való igaz, hogy sok változás ment végbe a párt kommunikációjában. Az is igencsak figyelemre méltó, hogy nem olyan régen a figyelem középpontjába került egy olyan, egyetemi berkekben szerveződő, magát konzervatívnak valló fiatal alakulat, ami ideológiailag inkább elképzelhető egy mérsékeltebb Jobbik szárnynak. Felmerülhet a kérdés, hogy nem-e arról van szó, hogy az eddig annyira hiányolt értelmiségi vonal kiépítésének és utánpótlás nevelésének lehetünk tanúi a Jobbiknál?
Mindenesetre nagyon izgalmas folyamatában látni ezt a jelenséget. Elvégre senki nem tudhatja, még a párt sem, mivel nyer többet: a radikalizmus elhagyásával vagy megtartásával. Előfordulhat az is, hogy sokkal több embert képesek a mérsékelt politizálással megszólítani, mint amennyit elveszítenek a radikálisok feladásával és természetesen fordított eset is elképzelhető. Az azonban egészen biztos, hogy édes kiskutyáknál, gyerekeknél és korrupció kiabálásnál sokkal többre lesz szükségük ahhoz, hogy az emberek ne csak elhiggyék az arculatváltást, hanem higgyenek is a párt kormányzóerejében.
Írta: Nagy Dóra