Az összeesküvés-gyártók különösen örülhettek az amerikai elnökválasztást kísérő médiavisszhangoknak, mert azokból egyértelműen kitűnt, hogy a nemzetközileg olvasott újságok – talán kivétel nélkül – a megválasztott amerikai elnök, Donald Trump ellen kampányoltak, s ez azt valószínűsítheti, hogy az egyes szerkesztőségek felett létezik egy főszerkesztőség, amely megadja valamennyi véleménycikk alaphangját.
Mivel az elnököt a lakosság felének szavazataival választották meg, feltételezve, hogy a lapok valamennyire is tükrözik a lakosság véleményét, azt várhattuk volna, hogy az országosan terjesztett újságok mintegy fele Donald Trump felé húz, de nem ez történt.
Az összes országos terjesztésű lap, közöttük a The New York Times, a Wall Street Journal, az USA Today és a The Washington Post is egyértelműen az elnökkel szemben foglalt állást. Valamikor úgy volt, hogy az elnökválasztás után, bármilyen heves volt is a kampány, az amerikai nép egyesült az újonnan megválasztott elnök mögött. Most nem ez történt, a hazai rendszerváltásból (főleg az Antall-kormány idejéből) ismert forgatókönyv szerint a kampány nem záródott le, hanem változatlan hevességgel folyik tovább, a volt riválisok összes vádjait tényként kezelve az elnököt nőgyűlölőnek, rasszistának, xenofóbnak, antiszemitának állítva be.
Azt is gondolhattuk volna, hogy az európai lapok semleges álláspontot foglalnak el, hiszen Európának azzal az elnökkel kell együttműködnie, akit az amerikaiak megválasztanak. De nem ez történt, az európai lapok az amerikai lapok vádjait ismételgetik. Ezen talán nem is kell csodálkoznunk, hiszen ha megnézzük, mondjuk az európai lapok irányultságát, akkor csupa olyan jellemzést találunk, mint baloldali, balközép, enyhén konzervatív, liberális, szélsőbal. Valódi konzervatív aligha akad, nem is beszélve a jobboldaliakról. Talán az angol újságok tartották meg leginkább eredeti felfogásukat, a napi félmillió példányban megjelenő The Daily Telegraph például, tradícióihoz hűen, valóban konzervatív kurzust folytat. Reálisan ír az amerikai elnökválasztásról, és a balliberális lapoktól eltérően még Magyarországot sem kritizálja. A liberális lapokban megjelenő Magyarország-kritikák egyébként még az amúgy nyelveket nem beszélők számára is könnyen elérhetők, ugyanis ezek ismertetését magyar nyelven elolvashatják a Hvg.hu-n, a 444.hu-n vagy valamely más liberális portálon. És a megjelentek gyakran azt az érzést keltik az olvasóban, hogy a cikkeket eredetileg is magyar ajkúak írták. Ebben az érzésben még inkább megerősít bennünket, ha megnézzük a cikkek aláírásait, amelyek sok esetben eléggé magyarosan hangzanak, például Marton Dunai, Eszter Zalan vagy R. Daniel Kelemen. Marton Dunai, aki egyébként a Reuters hírügynökség budapesti tudósítója, „A jobboldali populista Orbán felhívást intéz Európa nacionalistáihoz” címmel tudósított épp a minap a miniszterelnök nemzeti ünnep alkalmából mondott beszédéről. Eszter Zalan, a Euobserver nevű brüsszeli hírportál szorgalmas munkatársa, március 15-én, az ünnep alkalmából „Magyarország illegálisan tartóztatja le a migránsokat” címmel írt az Európai Emberjogi Bíróság döntéséről, amelyben a bíróság két migránsnak adott igazat a magyar állammal szemben azért, mert a határőrség ott tartotta őket, ahol kell, a tranzitzónában. R. Daniel Kelemen, a politikai tudományok Jean Monnet professzora pedig az amerikai külpolitika legfőbb folyóiratában, a Foreign Affairsban írt olyan cikket, amelyben Orbán Viktort rothadt almához hasonlítja: „Ahogy egyetlen rothadt alma egy hordónyit tud tönkretenni, úgy mérgez meg egy brutális autokrata egy politikai szövetséget” – véli a jeles szerző.
A média egyöntetűsége, akár Magyarország csépeléséről (Hungary bashing), akár a Donald Trump elleni kirohanásokról van szó, részben azzal magyarázható, hogy az elmúlt évtizedekben a médiában is, mint ahogy a legtöbb iparágban és szolgáltatási területen, hatalmas tőkekoncentráció zajlott le, és ma már csupán néhány nagy médiavállalat uralja a kommunikációs teret. A német Axel Springer például harminc európai országban százötven újságot és magazint ad ki, és a tulajdonában van az egyik legfontosabb német napilap, a Die Welt. A szintén német Bertelsman, egyike a világ legnagyobb médiatársaságai-nak, birtokolja az RTL-csoportot, és ami politikai szempontból fontosabb, a balliberális Der Spiegel magazint, amelyből hetente több mint nyolcszázezret adnak el. Az Egyesült Királyságban Rupert Murdoch a meghatározó médiamágnás, tulajdonában van a legnépszerűbb bulvárlap, a The Sun, és a nagyon széles körben, napi több mint hatszázezer példányban kiadott The Times. Amerikában meghatározó a News Corporation, amely kiadja a Wall Street Journalt, amelyet világszerte naponta több mint kétmillióan olvasnak. A második legnépszerűbb lap – közel napi kétmillió példánnyal – a The New York Times, amely a New York Times Company tulajdona. A CNN, amelyet a világ 212 országában összesen mintegy milliárdan néznek, a Time Warner médiabirodalomhoz tartozik.
A korántsem teljes felsorolásból jól érzékelhető, hogy azok a médiatermékek, amelyek a legtöbb emberhez eljutnak és így a legtöbb ember gondolkodására hatással lehetnek, néhány nagy médiavállalat kezében vannak. Bár ebből még nem következne, hogy teljesen azonosan lássák is a világot. Hogy mégis ennyire egyöntetű a média, az inkább arra vezethető vissza, hogy az elmúlt évtizedekben nemcsak a média koncentrálódott, egysíkúbbá vált a gondolkodás is. A kilencvenes évek végétől, a kétezres évek elejétől az euroatlanti térség intellektuális életében egyre inkább meghatározóvá vált az az eszmerendszer, amely megkérdőjelezte a hagyományos európai vagy amerikai értékrendet. Ebben az új értékrendszerben az emberek hazájukhoz való ragaszkodása elítélendő nacionalizmussá vált, a vallásos meggyőződés elavult, a család a nők elnyomásának szimbóluma lett, a többségre a kisebbségek elnyomójaként tekintenek. A színes bőrűeknek mindig igazuk van a fehérekkel, a homoszexuálisoknak a heteroszexuálisokkal, a nőknek a férfiakkal, a bevándorlóknak a helyi lakosokkal szemben. Az elmélet alapjait az úgynevezett Frankfurti Iskola marxista filozófusai, többek között Lukács György, Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Herber Marcuse alkották meg, s alkotóiról és a filozófia alapvetően kulturális jellegéről az irányzatot kultúrmarxizmusnak nevezik. Ezt az eszmerendszert az 1960-as évek nyugat-európai diáklázadásai a magukévá tették, és ez a nemzedék lassan elfoglalta a nyugati intellektuális élet fellegvárait: az egyetemeket és kutatóintézeteket, a médiát és – ráakaszkodva a valamikori baloldali pártokra – jelentős részben a politikát is. Megtörtént az, amit az akkori kor egyik neves diákvezére, Rudi Dutschke javasolt, hogy az élcsapat forradalmak helyett az intézményeken keresztüli hosszú meneteléssel szerezze meg a szellemi és politikai élet feletti ellenőrzést. A megszerzett hatalom birtokában az ellenállókat igyekeznek elnémítani, erre szolgál a politikai korrekt beszéd megkövetelése, vagyis a kultúrmarxista eszmék megkérdőjelezésének megtiltása, most már egyre inkább jogi eszközökkel is. Így lehet az országot védeni akaró állampolgárból rasszistát, idegengyűlölőt faragni, az országba betolakodóból pedig így lesz mártír, akinek pénzjutalom jár, ha nem engedik be elég gyorsan az országba.
A kultúrmarxizmus messze nem egyeztethető össze a hagyományos marxizmussal, ezért a volt szocialista országokban nem is tehetett szert különösebb befolyásra, csak a rendszerváltás után kezdett terjeszkedni, nem csekély mértékben a George Soros által finanszírozott civil szervezetek tevékenysége nyomán. Az éles szembenállás, különösen a bevándorlás kérdésében az Európai Unió kultúrmarxizmussal átitatott vezetői és a keleti tagországok között, ebből az értékrendbeli különbségből fakad. Ezért van az is, hogy az amerikai és az európai média is kíméletlenül támadja a hagyományos értékrendet képviselő amerikai elnököt és a hasonlóan gondolkodó európai vezetőket. Ám a hagyományos marxizmus az életidegensége miatt megbukott, és ugyanez a sors vár a mai kultúrmarxizmusra is, de előbb meg kell vívni vele a csatát, mindenekelőtt a médiában. Ezért a média feletti ellenőrzés az elkövetkező idők politikai küzdelmeiben döntő jelentőségű lesz.
Forrás: Magyar Hírlap, nemzetiforum.hu
Az összes országos terjesztésű lap, közöttük a The New York Times, a Wall Street Journal, az USA Today és a The Washington Post is egyértelműen az elnökkel szemben foglalt állást. Valamikor úgy volt, hogy az elnökválasztás után, bármilyen heves volt is a kampány, az amerikai nép egyesült az újonnan megválasztott elnök mögött. Most nem ez történt, a hazai rendszerváltásból (főleg az Antall-kormány idejéből) ismert forgatókönyv szerint a kampány nem záródott le, hanem változatlan hevességgel folyik tovább, a volt riválisok összes vádjait tényként kezelve az elnököt nőgyűlölőnek, rasszistának, xenofóbnak, antiszemitának állítva be.
Azt is gondolhattuk volna, hogy az európai lapok semleges álláspontot foglalnak el, hiszen Európának azzal az elnökkel kell együttműködnie, akit az amerikaiak megválasztanak. De nem ez történt, az európai lapok az amerikai lapok vádjait ismételgetik. Ezen talán nem is kell csodálkoznunk, hiszen ha megnézzük, mondjuk az európai lapok irányultságát, akkor csupa olyan jellemzést találunk, mint baloldali, balközép, enyhén konzervatív, liberális, szélsőbal. Valódi konzervatív aligha akad, nem is beszélve a jobboldaliakról. Talán az angol újságok tartották meg leginkább eredeti felfogásukat, a napi félmillió példányban megjelenő The Daily Telegraph például, tradícióihoz hűen, valóban konzervatív kurzust folytat. Reálisan ír az amerikai elnökválasztásról, és a balliberális lapoktól eltérően még Magyarországot sem kritizálja. A liberális lapokban megjelenő Magyarország-kritikák egyébként még az amúgy nyelveket nem beszélők számára is könnyen elérhetők, ugyanis ezek ismertetését magyar nyelven elolvashatják a Hvg.hu-n, a 444.hu-n vagy valamely más liberális portálon. És a megjelentek gyakran azt az érzést keltik az olvasóban, hogy a cikkeket eredetileg is magyar ajkúak írták. Ebben az érzésben még inkább megerősít bennünket, ha megnézzük a cikkek aláírásait, amelyek sok esetben eléggé magyarosan hangzanak, például Marton Dunai, Eszter Zalan vagy R. Daniel Kelemen. Marton Dunai, aki egyébként a Reuters hírügynökség budapesti tudósítója, „A jobboldali populista Orbán felhívást intéz Európa nacionalistáihoz” címmel tudósított épp a minap a miniszterelnök nemzeti ünnep alkalmából mondott beszédéről. Eszter Zalan, a Euobserver nevű brüsszeli hírportál szorgalmas munkatársa, március 15-én, az ünnep alkalmából „Magyarország illegálisan tartóztatja le a migránsokat” címmel írt az Európai Emberjogi Bíróság döntéséről, amelyben a bíróság két migránsnak adott igazat a magyar állammal szemben azért, mert a határőrség ott tartotta őket, ahol kell, a tranzitzónában. R. Daniel Kelemen, a politikai tudományok Jean Monnet professzora pedig az amerikai külpolitika legfőbb folyóiratában, a Foreign Affairsban írt olyan cikket, amelyben Orbán Viktort rothadt almához hasonlítja: „Ahogy egyetlen rothadt alma egy hordónyit tud tönkretenni, úgy mérgez meg egy brutális autokrata egy politikai szövetséget” – véli a jeles szerző.
A média egyöntetűsége, akár Magyarország csépeléséről (Hungary bashing), akár a Donald Trump elleni kirohanásokról van szó, részben azzal magyarázható, hogy az elmúlt évtizedekben a médiában is, mint ahogy a legtöbb iparágban és szolgáltatási területen, hatalmas tőkekoncentráció zajlott le, és ma már csupán néhány nagy médiavállalat uralja a kommunikációs teret. A német Axel Springer például harminc európai országban százötven újságot és magazint ad ki, és a tulajdonában van az egyik legfontosabb német napilap, a Die Welt. A szintén német Bertelsman, egyike a világ legnagyobb médiatársaságai-nak, birtokolja az RTL-csoportot, és ami politikai szempontból fontosabb, a balliberális Der Spiegel magazint, amelyből hetente több mint nyolcszázezret adnak el. Az Egyesült Királyságban Rupert Murdoch a meghatározó médiamágnás, tulajdonában van a legnépszerűbb bulvárlap, a The Sun, és a nagyon széles körben, napi több mint hatszázezer példányban kiadott The Times. Amerikában meghatározó a News Corporation, amely kiadja a Wall Street Journalt, amelyet világszerte naponta több mint kétmillióan olvasnak. A második legnépszerűbb lap – közel napi kétmillió példánnyal – a The New York Times, amely a New York Times Company tulajdona. A CNN, amelyet a világ 212 országában összesen mintegy milliárdan néznek, a Time Warner médiabirodalomhoz tartozik.
A korántsem teljes felsorolásból jól érzékelhető, hogy azok a médiatermékek, amelyek a legtöbb emberhez eljutnak és így a legtöbb ember gondolkodására hatással lehetnek, néhány nagy médiavállalat kezében vannak. Bár ebből még nem következne, hogy teljesen azonosan lássák is a világot. Hogy mégis ennyire egyöntetű a média, az inkább arra vezethető vissza, hogy az elmúlt évtizedekben nemcsak a média koncentrálódott, egysíkúbbá vált a gondolkodás is. A kilencvenes évek végétől, a kétezres évek elejétől az euroatlanti térség intellektuális életében egyre inkább meghatározóvá vált az az eszmerendszer, amely megkérdőjelezte a hagyományos európai vagy amerikai értékrendet. Ebben az új értékrendszerben az emberek hazájukhoz való ragaszkodása elítélendő nacionalizmussá vált, a vallásos meggyőződés elavult, a család a nők elnyomásának szimbóluma lett, a többségre a kisebbségek elnyomójaként tekintenek. A színes bőrűeknek mindig igazuk van a fehérekkel, a homoszexuálisoknak a heteroszexuálisokkal, a nőknek a férfiakkal, a bevándorlóknak a helyi lakosokkal szemben. Az elmélet alapjait az úgynevezett Frankfurti Iskola marxista filozófusai, többek között Lukács György, Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Herber Marcuse alkották meg, s alkotóiról és a filozófia alapvetően kulturális jellegéről az irányzatot kultúrmarxizmusnak nevezik. Ezt az eszmerendszert az 1960-as évek nyugat-európai diáklázadásai a magukévá tették, és ez a nemzedék lassan elfoglalta a nyugati intellektuális élet fellegvárait: az egyetemeket és kutatóintézeteket, a médiát és – ráakaszkodva a valamikori baloldali pártokra – jelentős részben a politikát is. Megtörtént az, amit az akkori kor egyik neves diákvezére, Rudi Dutschke javasolt, hogy az élcsapat forradalmak helyett az intézményeken keresztüli hosszú meneteléssel szerezze meg a szellemi és politikai élet feletti ellenőrzést. A megszerzett hatalom birtokában az ellenállókat igyekeznek elnémítani, erre szolgál a politikai korrekt beszéd megkövetelése, vagyis a kultúrmarxista eszmék megkérdőjelezésének megtiltása, most már egyre inkább jogi eszközökkel is. Így lehet az országot védeni akaró állampolgárból rasszistát, idegengyűlölőt faragni, az országba betolakodóból pedig így lesz mártír, akinek pénzjutalom jár, ha nem engedik be elég gyorsan az országba.
A kultúrmarxizmus messze nem egyeztethető össze a hagyományos marxizmussal, ezért a volt szocialista országokban nem is tehetett szert különösebb befolyásra, csak a rendszerváltás után kezdett terjeszkedni, nem csekély mértékben a George Soros által finanszírozott civil szervezetek tevékenysége nyomán. Az éles szembenállás, különösen a bevándorlás kérdésében az Európai Unió kultúrmarxizmussal átitatott vezetői és a keleti tagországok között, ebből az értékrendbeli különbségből fakad. Ezért van az is, hogy az amerikai és az európai média is kíméletlenül támadja a hagyományos értékrendet képviselő amerikai elnököt és a hasonlóan gondolkodó európai vezetőket. Ám a hagyományos marxizmus az életidegensége miatt megbukott, és ugyanez a sors vár a mai kultúrmarxizmusra is, de előbb meg kell vívni vele a csatát, mindenekelőtt a médiában. Ezért a média feletti ellenőrzés az elkövetkező idők politikai küzdelmeiben döntő jelentőségű lesz.
Forrás: Magyar Hírlap, nemzetiforum.hu