Ezt a biciklit tényleg nagyon túltoltátok

Beszéljünk egy kicsit a partnerségről. Úgy vélem, hogy a partnerek beszélnek egymással, meghallgatják egymást és igyekeznek konszenzusra jutni. Közös cél vezérli őket, amiért képesek félretenni mindent és együtt harcolni érte. Nekem ezt jelenti a partnerség és eddig azt hittem, hogy tisztában vagyok vele, de ma megtudtam, hogy nagy tévedésben éltem. 

Ma, március 15-én, nemzeti ünnepünkön, magukat hősöknek, bátraknak és forradalmároknak kikiáltott emberek tartottak tüntetést a kormány ellen. Ezzel még nem is lenne semmi gond, hiszen egy jó diktatúra elképzelhetetlen tüntetők nélkül, nem igaz? A viccet félretéve, adott pár önmagát bepörgető ember, akik egymást hergelve próbálják meg partnerként kierőszakolni azt, ami szerintük és a saját érdekeiket tekintve helyesnek gondolnak. A probléma csak az, hogy ez az egész kezdeményezés már régen nem arról szól, amiért létrejött.

​Először is, a partner nem használja a „mert különben” kifejezést. Nem zsarol, nem fenyegetődzik és nem erőszakoskodik. Helyette tárgyal és érvel. Másodszor, aki bátor, annak nem kell ezt bizonygatnia és nem kell ordítoznia, ezzel is hergelve az embereket. Ugyanis csak az kiabál, aki pánikol és fél. Ez történt ezen a „pedagógus” tüntetésen is. A cél eredetileg az lett volna, hogy a Klik rendszerét megreformálják, amivel egyet is tudunk érteni. Tényleg igaz, hogy nem működik megfelelően az intézmény, tényleg igaz, hogy változásra van szükség és tényleg igaz, hogy az iskolák fenntartása komoly válságba került. Azt is meg tudom érteni, hogy emiatt felháborodnak az iskolák vagy a szülők. Ez eddig rendben van. Csak az a baj, hogy azok, akik ezt az egész ellenállást vezetik, a kezdeti problémát felcserélték és annak az eszközévé tették, hogy saját és politikai oldaluk tehetetlenségét és sértettségét beleordítsák a tömegbe, ezzel megkezdve egy lehetséges életpálya felépítését.

Ezért fordulhat elő olyan, hogy ha leülnek velük tárgyalni az a baj, ha nem ülnek le velük tárgyalni, akkor meg az a baj. Elindultak az iskolák fenntartásának problémáitól, folytatták az oktatás gondjaival, majd közben már idekeverték a törvényeket, a személyi kérdéseket, a kereszténységet, a különböző egyéb szervezetek problémáit. Végül olyanokat írtak ki transzparensekre, hogy „menjetek a nemzeti pecsába”, meg „lóf@szt” és „anyátokat”. Mindezt az oktatás és a gyerekek jövője érdekében.  Tanult emberektől, akik a gyerekeinket oktatják és hangosan harácsolnak a jövőjük miatt, azért kicsit intelligensebb és szellemesebb beszólásokat várnék el. Azt pedig már tapasztalhattuk, hogy ahol a józan ész, párbeszéd és érvrendszer nem működik, ott megjelenik a demagógia és hangzatosnak tűnő nagy bejelentések ideje.

Kezdjük azzal, amit már ezen az oldalon is megírtunk, hogy nincsenek a gyerekek túlterhelve. Nem azért romlik a teljesítmény, mert annyit követelnek tőlük, hanem azért romlik a teljesítmény, mert lassan a kütyük gondolnak helyettük. Ezt a problémát azonban senki nem kezdi el feszegetni, hanem helyette jöhet a liberálisok által jól bevált felmentés politikája. Mentsünk fel mindenkit a kötelezettségei alól és éljünk hangzatos, demagóg mondatokkal, mint jajj, szegény gyerekek… Elvégre, erre úgyis mindenki ugrani fog, aki nem veszi a fáradtságot, hogy utána nézzen a dolgoknak. Márpedig ezt elég sokan nem teszik, azt pedig már mindenki elfelejtette, milyen volt, amikor ő járt iskolába. A vége pedig ennek a történetnek az lett, hogy szépen Pukliék felmentették magukat az alól, hogy a szakmai kérdéseket rendesen megvitassák és helyébe, a jogos felháborodást felhasználva, a saját ambíciójukat ültették. Az egyik iskola vezetője komplett oktatásrendszerbeli reformot követelt, míg a másik már sztrájkot hirdetett az egész országra, ezzel teljesen háttérbe szorítva az iskolarendszer ügyét.

Lehet, hogy nem hiszik most el, amit írok, de az az igazság, ahogy hallgattam ezeket a nagyon bátor hősöket, a kezdeti döbbenetemet felváltotta a szomorúság. Szomorú vagyok, mert egy szakpolitikai kérdést, amit tényleg meg kellett volna oldani és beszélni, teljesen kifordítottak. Nincsen program, nincsen párbeszéd, csak a fenyegetés, a demagóg kántálás és a hisztéria maradt. Amit olyan emberek vezényelnek, akikből süt a gyűlölet és akiket semmi más nem érdekel, mint a saját ambícióik kiteljesítése.

Mivel nincsen életképes pártjuk, nincsenek elképzeléseik, nincsen olyan életképes témájuk, amivel tisztességesen meg tudnak szólalni, így nem nagyon látom, hogy ennek a történetnek, a nemzet szempontjából, happy end lesz a vége. Ugyanis, ha valaki elmegy a peremig, akkor onnan nagyon nehéz visszafordulni és jelenleg nem is látom, hogy ezek az emberek vissza akarnának fordulni. Olyanokat tolnak bele a szakadékba, akik kezdetben tényleg csak egy adott probléma megoldására törekedtek, de sajnos rossz embereket választottak, vagy hagytak az élre állni. Olyanokat, akik felhasználva a hirtelen jött figyelmet nem képesek leállni és olyan dolgokat kevernek bele ebbe az egészbe, aminek semmi köze sincsen már az eredeti célokhoz.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy volt egy jó céllal bíró, értelmes kezdeményezés, amire rátelepedtek olyanok, akik alkalmatlanok arra, hogy a sokaság hangjai legyenek, mert saját maguk érdekein kívül semmi nem érdekli őket. Ebből következett egy teljesen kaotikus és célt vesztett, pánikszerű fenyegetőzéssel egybekötött ordítozás, a végkifejletet illetően pedig csak reménykedni tudunk abban, hogy nagyobb veszteségek nélkül megússzuk. 

​Írta: Nagy Dóra