IV. rész - Összegzés
Megfutván a kört határaink mentén és azokon túl, láthatjuk, hogy az egyes országokban mennyire eltérőek a jelen kihívásai, s ugyanakkor még a magyaroknak maradt országbeli helyzettel összevetve is a fő kérdések mennyire azonosak. Mindenütt visszaszorulóban, erővesztésben levő magyarság közös értékeire építve lehet csak kitörni a trianoni nemzetgyilkosság siralomházából. A csapda ördögien kiszámított: vegye körbe a csonkolt országot ellenséges érzület!
Ugyanakkor nem kell bizonygatni, hogy nem jó egyszerre mindenkivel szemben lenni! Ebből születhet újjá a Kisantant, s ez teszi hiteltelenné a magyar törekvéseket: reánk sütve az összeférhetetlenség vádját. Ebből való kitörés próbája is volt az európai integrációs folyamat térségi beindítása részünkről. S lehetett volna eredményesebb, ha a magyar szellemi képességek nem egymással való belharcban lettek volna lekötve a rendszer változása után is.
Ha világosan akarunk látni ebben a szövevényes helyzetben, fel kell tenni néhány alapvető kérdést.
1. Mi a szomszéd hatalmak magyar-politikájának lényege?
2. Milyenek vagyunk mi ebben a viszonyban?
3. Mire törekednek a magyar nemzet egyes csonkolt részeinek irányítói?
4. Mit teszünk (túl a szájművészeten, a szimbolikus politizáláson és a gesztusokon)?
5. Mit lehet tennünk?
1.
Talán nehéz elfogadniuk a békeszerető, s a helyzetbe beletompult magyaroknak, de a szomszédok politikája nem különbözik abban, hogy örök időkre biztosítani kívánják kivételes helyzetben megkaparintott szerzeményüket. A maguk történetéből kiindulva úgy vélik, hogy a zsákmányt megtartani akkor tudják, ha a jelen határokon belül nyelvi egyformaságot teremtenek. Ennek legegyszerűbb módja a háborús öldöklés, az elűzés, s a megfélemlítés. Békeidőben pedig az államhatalmi eszközök, a gazdaság, jog és kultúra központi irányítása. Csak az utóbbi évtizedeket áttekintve is bőven találunk mindezekre példát. Ugyanakkor hibás reflexünk, hogy a magunk tehetetlenségét bemutatva jogi és emberiességi érveket hangoztatva panasszal fordulunk akár az utódállamokhoz, akár távolibb európai vagy éppen világfórumokhoz. A világ ezernyi azonnali gondja mellett sápítozással semmit sem lehet elérni – gyakran még rokonszenvet sem.
2.
„A magyarok világos nemzeti identitással rendelkeznek” – írja Andreas Unterberger egyik nagyhatású politikai blogszövegében. Ez igaz és érthető múltunkból: egy kialakult és függetlenségi harcaiban összeforrott közösség volt a miénk már akkor, amikor külső erőszakkal széttépték a nemzetrészeinket. Ezt a képet azonban kedvezőtlenül árnyalja a tény, hogy számos egymásután következő nemzedék során az ellenünk törő hatalmak ismétlődően kiirtották és elűzték nemzeti értelmiségünket. A rendszerváltozás is a feladatra felkészületlenül érte az 56 után feltápászkodó, de szellemi bolondgombán felnőtt, tájékozódástól megfosztott, megfigyelt, fenyegetett és minden eszközzel manipulált kicsiny csoportokat.
Az összetartozás akár búvópatakkénti meglétét azonban folyamatosan lehetett érezni; még a 2006. december 5-i népszavazási botrány után is… Meglétét a legutóbbi választások is bizonyítják. Összetartozásunk jeleként kialakult és várhatóan fejlődni fog országosból össznemzetivé alakuló parlamentünk, s Brüsszelben sikerült biztosítani külhoni magyar néprészeink képviselőinek minél teljesebb jelenlétét.
3.
Félezer éves tapasztalat, hogy a nemzet ügyében fáradozók bukásra – s akár fizikai megsemmisítésre – vannak ítélve, míg az idegen hatalomhoz dörgölődzők anyagi gyarapodásra és békés öregkorra számíthatnak. Az elmúlt 25 év tanulsága sem mond ennek ellent: mind Magyarországon, mind kisebbségként élő rész-társadalmainkban kialakult a hatalomban való részesedésért, anyagi lehetőségeket nyújtó posztokért politizálók csoportja. Helyzetbe hozásukról nem maguknak kell gondoskodniuk. Ezt a folyamatot csak felerősítette a határon túli magyarokkal ténylegesen nem törődő, vagy éppen ellenükre cselekvő magyarországi politika. 2010. óta ez megváltozott, de történetileg igen rövid ez az idő. A szomszédos országok többségi politikája azt a veszélyt is hordozza magában, hogyha lehetőségeket villant meg a magyar kisebbségnek, azt sem biztos, hogy végbeviszi, vagy vissza nem csinálja egy uralomra jutó következő kormány. Ezért a pusztán ciklusig – vagy annál is rövidebb ideig – fennmaradó kormányerőkkel szemben a nemzeti kisebbségnek kell tudnia távolságot tartania, vagy biztosítékot szerezni egy-egy előrelépés esetén a visszaesés ellen. Ám még ott is lehet veszély, ahol a magyar állam egy ideig sikeresen működik együtt adott szomszédjával. Ilyen esetben könnyen két nagy erő (a két kormány) szorításába kerül a magyar párt. Ha ezt a helyzetet még továbbszínezzük a világpolitikai méretű rendszer-ütközésekkel (amilyen a neoliberális és illiberális erők csatája), akkor kaphatunk a valóságot megközelítő képet arról, milyen Nemere tépi-cibálja a kisebbségi magyarokat. Így alakulhat ki olyan helyzet, hogy a kormányba bevont magyar párt felhagy a kollektív bűnösség feszegetésével (mint az a Benes-dekrétumok ügyében történt), vagy hogy miközben a 60. ezer rigómezei szerb épp megkapja a területi autonómiát, a mi számban ennél jelentősebb magyar közösségeink megemlíteni sem merik – vagy ha mégis kifejezik igényüket, az Unió szervei lesöprik azt.
Az összefogás parancsa pedig minden ellenvetés fölött áll, hiszen a megosztott kisebbség nem tud a többségre nyomást gyakorolni. Az összeugrasztás többféle módon valósulhat meg. Lehet betagolni a kisebbségieket többségi pártokba, lehet létrehozni vegyespártot, mint a Híd (Most) Szlovákiában, s lehet világnézet és programok mentén jól megalapozottan szétszedni a jelentősebb méretű nemzeti csoportot.
4.
Az 1. pontra adott válaszból következik, hogy a magyar politikának a kisebbségi kérdésben ellenérdekelt felekkel kell együttműködni: ez a nemzeti kormányaink idején jól működő V4. Legutóbbi fejlemény e téren a migrációs együttműködés: Nyugat-Európa számára is szokatlan jelenség, nálunk pedig áttörés a rendőrök és katonák szolgálata egymásnál, „vendégségben”. A térség érdeke a tényleges kapcsolatok alapját adó összeköttetés javítása. A MALÉV kimúlása után lehetőségként maradt a Wizzair. Látványos eredmény a kínai „Egy övezet-egy út” program keretében a Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása (inkább újraalkotása: 170 km/órás sebesség, 740 méteres tehervontatás lehetővé tétele; 2 megállóval 2,5 óra alatt megtehető Budapest-Belgrád távolság). Nehezebb a határátkelők számának és átjárhatóságának fejlesztése, mert ezt magyar érdeknek tekinti a szomszédos országok politikája, holott a helyi többségi lakosságnak ugyanannyira érdeke. Ám inkább sorvadásra ítéli a többségi politika immár saját országának eredetileg magyarlakta területeit (pl. Csalló- és Bodrogköz vagy Szilágyság és Bihar, Székelyföld, de akár Lendva is), csakhogy visszatartsa a helyi magyar kisebbséget a megerősödéstől. Ilyen helyre terveznek veszélyes beruházásokat (Mohi széttelepítése az atomerőmű építése kapcsán, Bős: vizierőmű és menekülttábor, Verespatak és a tiszai ciánszennyezés).
A kölcsönös térségi érdekek fokozatos felismerése fordíthat ezen a rossz beidegződésen és lehetővé teszi a határon túli magyarok felemelkedését szolgáló megváltozott törekvéseink (l.:”paradigma-váltás”) eredményességét.
Az új nemzetpolitika alapját teremtette meg a könnyített honosítás, s a határokat meghaladó nemzetegyesítés immár intézkedésekben megnyilvánuló lépéssora. A választójoggal járó kettős állampolgárság lehetőségének még nem teljes (l. Szlovákia és Ukrajna), de a nemzeti összetartozást így is megüzenő folyamata mellé felzárkózik a térségfejlesztés (korábbi ilyen kísérlet volt a Kárpátok-Tisza Eurorégió). A gazdasági megerősödés segítése immár érezhetővé válik és összefonódik a Kárpát-medence gazdasági tér szervezésével. A hasonló felfogásban az egységesülés felé lépő oktatási rendszer egyúttal kiegészül a gazdaságfejlesztő programokkal, mint amilyen a Kárpát-medencei szakképzés és a fiatal magyar vállalkozók támogatása.
5.
a) Országvédelem s ezen túl nemzetvédelem az elsődleges szempont.
A beözönlés időszakában a mi eddigi világunkat a kifacsart liberalizmus nevében támadók hirtlelen tőlük idegen érveket kezdtek hangoztatni: a keresztény könyörületességet, sőt Szent István nevét is a szájukra vették. Fiához írott Intelmeiben szerepel, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország esendő”. Csakhogy ő mindig kézben tartotta a bevándorlást, ezért lehetett „vendég”-nek nevezni a hozzánk érkező idegeneket. A világ kinyílásával együtt jár az emberek szabadabb költözése. A Biharban házat vásárló románok és a mosoni vidéken (Pozsony közelében) letelepülő szlovákok vele járnak a nagy változással. Ám a zsebszerződéssel a három nyugati megyénkben alattomosan teret nyerő osztrákokat nem elfogultságból igyekszünk kiszorítani. A bevándorlás belülről irányítottan és ellenőrzött módon tényleg rendben levő dolog. De elakad az ember szava, hogy magyarázni kell, ha gátszakadásként ránk özönlő és átzúduló tömeg csatornázásáért még nekünk kell védekezni! Ha Európa ostoba rövidlátása miatt s haszonlesésből bárkit befogad és hagyja, hogy párhuzamos társadalmak világa épüljön ki testében, az ellen nem sokat tehetünk. Ám mi még emlékszünk, történelmi országunk szétszakítására…
b) A kapcsolatrendszer fejlesztése és ápolása a nemzetegység újjáépítésének alapja. Ennek ezer módja van, sok működik hajszálgyökér-kapcsolatok (önkormányzatok, egyházi kapcsolatok, civilek) szintjén. (Csak példaképpen hozom fel a sokezer szálból a felvidéki csatai „Sólyom gyermekei” polgári társulás székelyekkel ápolt kapcsolatát, a Magyarországért Egyesület csángó zarándoklatait Székesfehérvárra, a kovásznai Körösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület konferenciáit, vagy éppen a Martosi Szabadegyetemet). Kormányzati szinten erre segít rá a sűrűbb határátkelők szorgalmazása, a magyar nyelvű és a nemzet minden tagját bevonni törekvő rádió és TV-adások foghatása (sokhelyt még Magyarországon is foghíjat lel ebben az ember). Az egyedi ügyekig eljutó összetartozás fejeződik ki a Kisebbségi Jogvédő Intézet és a kolozsvári Jogaink Egyesület munkájában és minden olyan mozgalomban, amely bátorítja a kisebbségieket a családon kívüli anyanyelvhasználatra, s általában a nem tilalmazott – avagy jogtalanul tilalmazott – jogaikkal való élésre. Nem halasztható egy elhúzódó kérdés megoldása: a határon túl magyarul tanuló gyermekek oktatási-nevelési támogatásának működőképesebbé történő átalakítása (immár összegét tekintve is eljelentéktelenedőben van, s hatékonysága is csorbul).
c) Érdekképviseleti szervek erősítése is lehetőségeink közé tartozik. A szomszédos országok magyar közössége nemcsak van, hanem él is. Még akkor is, ha fojtogatva. Életjelenségei közé tartozik, hogy hol egységbe sajtolja a reá nehezedő nyomás, hol pedig megkísérli újrafogalmazni törekvéseit. Eközben nyílt és leplezett módon hat rá a többségi hatalom és a pusztán érzelmi logikával érthetően anyaországnak nevezett nemzetrész. (Anyaország? Ha egy nőnek levágják a karját, az lenne a gyermeke?) Amikor Magyarország legrövidlátóbb kozmopolita vezetése kivonta magát a nemzetpolitikából, akkor természetesen felerősödött az utódállamok többségi hatalmához és a benyomuló világerőhöz való igazodás kényszere, s ezzel a nemzet „szétfejlődése”. A meglevő magyar szervezetek mellé párhuzamos szerveződések sorakoztak fel majd mindegyik utódállamban, s ha egyiket az egyik magyarországi tömegerő (párt) vállalta rokonának, a másikat (vagy csak a meghasonlást) a másik támogatta. Ezzel leképeződött a hazai belpolitikai viszály is.
Mostanra csitult ez a fajta megosztottság, köszönhetően a 2004. decemberi népszavazás rávilágító erejének is. Ám az érdekképviseleti kérdések nem múltak el. Például Erdélyben a korábban Budapesttel civakodó RMDSZ megegyezett a Magyar Polgári Párttal a jövő évi választások tekintetében, de az egész országra és kiterjedő, s a 3 fő politikai erőt átfogó erő-összpontosítás várat magára. A Délvidéken pedig a VMDP elnöke, Csorba Béla kezdeményezett együttműködést a VMSZ-szel és VMDK-val az ottani választásokra, miközben a VMSZ házatáján támadt elégedetlenségi hullám. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? A legfőbb célok érdekében történő erőegyesítésben a magyar kormánynak azt a szerepet kell végigvinnie, amivel sikert ért el Kárpátalján.
d) A kultúra nem járulékos elem, nem sorminta tevékenységünk szegélyén, hanem a közösségi lét megélése. Ezért kell költségvetési forrásokkal is átgondoltan és hosszútávon támogatni a közösség-építő tevékenységet. A közösségi hálózatok kiépítése különösen fontos a szórványban. Az összkép már ma is színes. Mozgósító ereje miatt kiemelném a Duna-tévé „Röpülj, páva!”-versenyeit, a Külhoni Nemzetrész Értéktár kiépítésében való munkálkodást és a csírázó Kárpát-medencei népfőiskola-programot.
A pályáztatásnak különösen nagy a jelentősége a kisközösségi programoknál. Fontos, hogy javuljon ezek időben történő kiírása, a lehetőségig csökkenjen a kapkodás és egyszerűsödjék a folyamat s hogy a feltételekre előre lehessen felkészülni (legutóbb is volt olyan kiírás, amely a civilektől a karácsonyi ünnepkör idején várta el az anyagok elkészítését, elküldését). A pályáztatás egyik előnye, hogy ú viszonylag kis összegekkel megvalósítható programokban sok-sok elkötelezett ember vállal(hat) közösségi munkát.
e) Egyes állami feladatok magyar költségvetés terhére történő átvállalása nagy kérdés. Felmerülhet, hogy miért kéne a magyar államnak finanszíroznia határon túli iskoláztatást, egyetemek működését, s legutóbb Kárpátalja esetében már bizonyos bérjellegű kifizetéseket is. Hiszen akik kapják, azok nem hozzánk adóznak. Mégsem tehetünk másként. Márcsak azért sem, mert az utódállamok a magyar közösségek életének állami támogatását – és sokszor a közszolgáltatásokat is – elsorvasztva laza mozdulattal ráhagyják megkurtított országunkra az egész határon túli magyar népesség oktatásának, művelődésének, gazdasági forrásjuttatásának, kapcsolattartásának feladatát. Hadd érezzék e maradvány-magyarok, hogy teljesen kiszolgáltatottak! Lássák be, hogy egyetlen út az igényfeladás és beolvadás! Józan ésszel gondolhatnánk persze, hogy érthetetlen. Érthetetlen, hogy az utódállamok nem tartják országaik érdekének a magyar lakosok értékteremtő tevékenységének kibontakoztatását. Pedig lehetne az. Addig is, amíg ezen a téren nem tudunk előbbre lépni, magyar nemzeti érdek a határon túl élő közösségeink fenntartása, helybentartása. Erőnkhöz mérten segítenünk kell! A magyar kormány ezt vállalja. S ha vállalja, felértékelődik a kisebbségi magyarok szemében az „anyaország”. Ez pedig erősíti a nemzet egységét. Ugyanakkor ez végső soron a közös Kárpát-medencei politika része, mert ha elhanyagolt területeken hozzájárulunk az életlehetőségek teremtéséhez, az az együtt élő minden nemzetiség számára vonzó üzenet.
f) A magyar politika már a rendszerváltoztatás hajnalán úgy döntött, hogy Trianon revíziója helyett az autonómia kivívását fogja támogatni. Sokszor tapasztaljuk, hogy az ellenséges felfogás még ezt is az elszakadással akarja egyenlővé minősíteni. Ezért beszélnek a felvidéki politikusok egy ideje inkább önkormányzásról. A magyar közösségeknek el kell érniük legalább korlátozott önrendelkezést (ezért kíséreljük meg elismertetni a kollektív jogokat).
g) Itt a válasz egyúttal arra a kérdésre, hogy a helyi magyarság politikai képződményeinek igényei szerint kell-e Magyarországnak politizálnia. Igen, ha arra gondolunk, hogy adott ország, adott térség gondjait helyben ismerik leginkább. Nem, ha arra, hogy a többségi nyomás megfélemlíteni törekszik az ott kisebbségben élőket. Ez az „igen” és ez a „nem” azonban semmiképpen sem tekinthető „nemigen”-nek. Akik arra hivatkoznak, hogy a helyi közösségnek kell a többséget meggyőznie igazáról, s ebbe a magyar állam lehetőleg ne szóljon bele, azok magára hagyják felebarátainkat a bajban. Azt a pofonegyszerű választ még nem hallottam erre, amely leleplezné ezt a bolondságnak tűnő, de lényegében aljas szöveget. Azt, hogy a magyar politikai vezetésnek éppúgy ismernie kell a határon túli egyszerű magyarok helyzetét, mint a hazaiakét. Ez a képviselők feladata. Ennek alapján áttekintő képpel nekik kell rendelkezniük. Ebből alakíthatnak ki nemzetpolitikát, nem a napi gondokkal küzdő választópolgárok ösztönös vágyainak képviseletéből (bár azzal is számot kell vetniük). Ha nem így akarjuk alakítani, akkor nincs képviselet és nem lehet joga a törvényhozáshoz az Országgyűlésnek. Hiszen hogyan hozhat döntést olyan ügyekben, amelyeket csak a helyiek ismernek igazán? Hát mégha olyan magyarok ügyeiről van szó, akiket helyben minden eszközzel nyomorgatnak a beolvasztásuk végett? Persze, meg kell hallgatni a közösségük nevében szólókat, de mindenek felett segíteni kell őket, s nem az eszköztelenektől várni a megoldást. Hiszen a rájuk nehezedő túlhatalom megfélemlítő hatását épp Magyarország egyértelmű kiállása, következetessége. csökkentheti jelentős mértékben.
Áttekintve a történteket elmondhatjuk, hogy Magyarország határon túli magyarokra vonatkozó nemzetpolitikájának 3 nagy lépése értelemszerűen nemzeti kormányokhoz kötődött:
1. az Antall-kormány megteremtette a Határon Túli Magyarok Hivatalát, s ezzel állami szintre emelte a kérdést;
2. az első Orbán-kormány megteremtette a ma már kedvezménytörvénynek nevezett joganyagot;
3. a második Orbán-kormány döntött a teljes jogú magyar állampolgárság könnyített megszerezhetőségéről, s ennek következtében fogyó nemzetünk nemsokára 1 millió visszafogadott állampolgárral bővül.
Lehet és kell is javítani a nemzetegyesítés folyamatában sok részleten, de egyet világosan láthatunk:
azt, hogy ha nemzetileg nem elkötelezett erő veszi át az uralmat itthon, újra kezdődhet a közösségünk bomlása – ahogy ezt az elmúlt évtizedekben is megtapasztalhattuk.
Billenhet a mérleg erre is, arra is. Az eredmény attól függ, hogy Magyarország alkotmánya erejével vállalja-e a védőhatalmi háttér nyújtását s hogy a malomkövek közé vetett magyarok átérzik-e az idetartozást, az összetartozást. A nemzetegész szempontjából döntő, hogy Magyarország vonzó, a térségben megkerülhetetlen országgá váljék.
A lényegi kérdést jelképszerűen így tudnám megfogalmazni:
vajon meddig marad a székely zászló az Országházunkon???
Ugyanakkor nem kell bizonygatni, hogy nem jó egyszerre mindenkivel szemben lenni! Ebből születhet újjá a Kisantant, s ez teszi hiteltelenné a magyar törekvéseket: reánk sütve az összeférhetetlenség vádját. Ebből való kitörés próbája is volt az európai integrációs folyamat térségi beindítása részünkről. S lehetett volna eredményesebb, ha a magyar szellemi képességek nem egymással való belharcban lettek volna lekötve a rendszer változása után is.
Ha világosan akarunk látni ebben a szövevényes helyzetben, fel kell tenni néhány alapvető kérdést.
1. Mi a szomszéd hatalmak magyar-politikájának lényege?
2. Milyenek vagyunk mi ebben a viszonyban?
3. Mire törekednek a magyar nemzet egyes csonkolt részeinek irányítói?
4. Mit teszünk (túl a szájművészeten, a szimbolikus politizáláson és a gesztusokon)?
5. Mit lehet tennünk?
1.
Talán nehéz elfogadniuk a békeszerető, s a helyzetbe beletompult magyaroknak, de a szomszédok politikája nem különbözik abban, hogy örök időkre biztosítani kívánják kivételes helyzetben megkaparintott szerzeményüket. A maguk történetéből kiindulva úgy vélik, hogy a zsákmányt megtartani akkor tudják, ha a jelen határokon belül nyelvi egyformaságot teremtenek. Ennek legegyszerűbb módja a háborús öldöklés, az elűzés, s a megfélemlítés. Békeidőben pedig az államhatalmi eszközök, a gazdaság, jog és kultúra központi irányítása. Csak az utóbbi évtizedeket áttekintve is bőven találunk mindezekre példát. Ugyanakkor hibás reflexünk, hogy a magunk tehetetlenségét bemutatva jogi és emberiességi érveket hangoztatva panasszal fordulunk akár az utódállamokhoz, akár távolibb európai vagy éppen világfórumokhoz. A világ ezernyi azonnali gondja mellett sápítozással semmit sem lehet elérni – gyakran még rokonszenvet sem.
2.
„A magyarok világos nemzeti identitással rendelkeznek” – írja Andreas Unterberger egyik nagyhatású politikai blogszövegében. Ez igaz és érthető múltunkból: egy kialakult és függetlenségi harcaiban összeforrott közösség volt a miénk már akkor, amikor külső erőszakkal széttépték a nemzetrészeinket. Ezt a képet azonban kedvezőtlenül árnyalja a tény, hogy számos egymásután következő nemzedék során az ellenünk törő hatalmak ismétlődően kiirtották és elűzték nemzeti értelmiségünket. A rendszerváltozás is a feladatra felkészületlenül érte az 56 után feltápászkodó, de szellemi bolondgombán felnőtt, tájékozódástól megfosztott, megfigyelt, fenyegetett és minden eszközzel manipulált kicsiny csoportokat.
Az összetartozás akár búvópatakkénti meglétét azonban folyamatosan lehetett érezni; még a 2006. december 5-i népszavazási botrány után is… Meglétét a legutóbbi választások is bizonyítják. Összetartozásunk jeleként kialakult és várhatóan fejlődni fog országosból össznemzetivé alakuló parlamentünk, s Brüsszelben sikerült biztosítani külhoni magyar néprészeink képviselőinek minél teljesebb jelenlétét.
3.
Félezer éves tapasztalat, hogy a nemzet ügyében fáradozók bukásra – s akár fizikai megsemmisítésre – vannak ítélve, míg az idegen hatalomhoz dörgölődzők anyagi gyarapodásra és békés öregkorra számíthatnak. Az elmúlt 25 év tanulsága sem mond ennek ellent: mind Magyarországon, mind kisebbségként élő rész-társadalmainkban kialakult a hatalomban való részesedésért, anyagi lehetőségeket nyújtó posztokért politizálók csoportja. Helyzetbe hozásukról nem maguknak kell gondoskodniuk. Ezt a folyamatot csak felerősítette a határon túli magyarokkal ténylegesen nem törődő, vagy éppen ellenükre cselekvő magyarországi politika. 2010. óta ez megváltozott, de történetileg igen rövid ez az idő. A szomszédos országok többségi politikája azt a veszélyt is hordozza magában, hogyha lehetőségeket villant meg a magyar kisebbségnek, azt sem biztos, hogy végbeviszi, vagy vissza nem csinálja egy uralomra jutó következő kormány. Ezért a pusztán ciklusig – vagy annál is rövidebb ideig – fennmaradó kormányerőkkel szemben a nemzeti kisebbségnek kell tudnia távolságot tartania, vagy biztosítékot szerezni egy-egy előrelépés esetén a visszaesés ellen. Ám még ott is lehet veszély, ahol a magyar állam egy ideig sikeresen működik együtt adott szomszédjával. Ilyen esetben könnyen két nagy erő (a két kormány) szorításába kerül a magyar párt. Ha ezt a helyzetet még továbbszínezzük a világpolitikai méretű rendszer-ütközésekkel (amilyen a neoliberális és illiberális erők csatája), akkor kaphatunk a valóságot megközelítő képet arról, milyen Nemere tépi-cibálja a kisebbségi magyarokat. Így alakulhat ki olyan helyzet, hogy a kormányba bevont magyar párt felhagy a kollektív bűnösség feszegetésével (mint az a Benes-dekrétumok ügyében történt), vagy hogy miközben a 60. ezer rigómezei szerb épp megkapja a területi autonómiát, a mi számban ennél jelentősebb magyar közösségeink megemlíteni sem merik – vagy ha mégis kifejezik igényüket, az Unió szervei lesöprik azt.
Az összefogás parancsa pedig minden ellenvetés fölött áll, hiszen a megosztott kisebbség nem tud a többségre nyomást gyakorolni. Az összeugrasztás többféle módon valósulhat meg. Lehet betagolni a kisebbségieket többségi pártokba, lehet létrehozni vegyespártot, mint a Híd (Most) Szlovákiában, s lehet világnézet és programok mentén jól megalapozottan szétszedni a jelentősebb méretű nemzeti csoportot.
4.
Az 1. pontra adott válaszból következik, hogy a magyar politikának a kisebbségi kérdésben ellenérdekelt felekkel kell együttműködni: ez a nemzeti kormányaink idején jól működő V4. Legutóbbi fejlemény e téren a migrációs együttműködés: Nyugat-Európa számára is szokatlan jelenség, nálunk pedig áttörés a rendőrök és katonák szolgálata egymásnál, „vendégségben”. A térség érdeke a tényleges kapcsolatok alapját adó összeköttetés javítása. A MALÉV kimúlása után lehetőségként maradt a Wizzair. Látványos eredmény a kínai „Egy övezet-egy út” program keretében a Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása (inkább újraalkotása: 170 km/órás sebesség, 740 méteres tehervontatás lehetővé tétele; 2 megállóval 2,5 óra alatt megtehető Budapest-Belgrád távolság). Nehezebb a határátkelők számának és átjárhatóságának fejlesztése, mert ezt magyar érdeknek tekinti a szomszédos országok politikája, holott a helyi többségi lakosságnak ugyanannyira érdeke. Ám inkább sorvadásra ítéli a többségi politika immár saját országának eredetileg magyarlakta területeit (pl. Csalló- és Bodrogköz vagy Szilágyság és Bihar, Székelyföld, de akár Lendva is), csakhogy visszatartsa a helyi magyar kisebbséget a megerősödéstől. Ilyen helyre terveznek veszélyes beruházásokat (Mohi széttelepítése az atomerőmű építése kapcsán, Bős: vizierőmű és menekülttábor, Verespatak és a tiszai ciánszennyezés).
A kölcsönös térségi érdekek fokozatos felismerése fordíthat ezen a rossz beidegződésen és lehetővé teszi a határon túli magyarok felemelkedését szolgáló megváltozott törekvéseink (l.:”paradigma-váltás”) eredményességét.
Az új nemzetpolitika alapját teremtette meg a könnyített honosítás, s a határokat meghaladó nemzetegyesítés immár intézkedésekben megnyilvánuló lépéssora. A választójoggal járó kettős állampolgárság lehetőségének még nem teljes (l. Szlovákia és Ukrajna), de a nemzeti összetartozást így is megüzenő folyamata mellé felzárkózik a térségfejlesztés (korábbi ilyen kísérlet volt a Kárpátok-Tisza Eurorégió). A gazdasági megerősödés segítése immár érezhetővé válik és összefonódik a Kárpát-medence gazdasági tér szervezésével. A hasonló felfogásban az egységesülés felé lépő oktatási rendszer egyúttal kiegészül a gazdaságfejlesztő programokkal, mint amilyen a Kárpát-medencei szakképzés és a fiatal magyar vállalkozók támogatása.
5.
a) Országvédelem s ezen túl nemzetvédelem az elsődleges szempont.
A beözönlés időszakában a mi eddigi világunkat a kifacsart liberalizmus nevében támadók hirtlelen tőlük idegen érveket kezdtek hangoztatni: a keresztény könyörületességet, sőt Szent István nevét is a szájukra vették. Fiához írott Intelmeiben szerepel, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország esendő”. Csakhogy ő mindig kézben tartotta a bevándorlást, ezért lehetett „vendég”-nek nevezni a hozzánk érkező idegeneket. A világ kinyílásával együtt jár az emberek szabadabb költözése. A Biharban házat vásárló románok és a mosoni vidéken (Pozsony közelében) letelepülő szlovákok vele járnak a nagy változással. Ám a zsebszerződéssel a három nyugati megyénkben alattomosan teret nyerő osztrákokat nem elfogultságból igyekszünk kiszorítani. A bevándorlás belülről irányítottan és ellenőrzött módon tényleg rendben levő dolog. De elakad az ember szava, hogy magyarázni kell, ha gátszakadásként ránk özönlő és átzúduló tömeg csatornázásáért még nekünk kell védekezni! Ha Európa ostoba rövidlátása miatt s haszonlesésből bárkit befogad és hagyja, hogy párhuzamos társadalmak világa épüljön ki testében, az ellen nem sokat tehetünk. Ám mi még emlékszünk, történelmi országunk szétszakítására…
b) A kapcsolatrendszer fejlesztése és ápolása a nemzetegység újjáépítésének alapja. Ennek ezer módja van, sok működik hajszálgyökér-kapcsolatok (önkormányzatok, egyházi kapcsolatok, civilek) szintjén. (Csak példaképpen hozom fel a sokezer szálból a felvidéki csatai „Sólyom gyermekei” polgári társulás székelyekkel ápolt kapcsolatát, a Magyarországért Egyesület csángó zarándoklatait Székesfehérvárra, a kovásznai Körösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület konferenciáit, vagy éppen a Martosi Szabadegyetemet). Kormányzati szinten erre segít rá a sűrűbb határátkelők szorgalmazása, a magyar nyelvű és a nemzet minden tagját bevonni törekvő rádió és TV-adások foghatása (sokhelyt még Magyarországon is foghíjat lel ebben az ember). Az egyedi ügyekig eljutó összetartozás fejeződik ki a Kisebbségi Jogvédő Intézet és a kolozsvári Jogaink Egyesület munkájában és minden olyan mozgalomban, amely bátorítja a kisebbségieket a családon kívüli anyanyelvhasználatra, s általában a nem tilalmazott – avagy jogtalanul tilalmazott – jogaikkal való élésre. Nem halasztható egy elhúzódó kérdés megoldása: a határon túl magyarul tanuló gyermekek oktatási-nevelési támogatásának működőképesebbé történő átalakítása (immár összegét tekintve is eljelentéktelenedőben van, s hatékonysága is csorbul).
c) Érdekképviseleti szervek erősítése is lehetőségeink közé tartozik. A szomszédos országok magyar közössége nemcsak van, hanem él is. Még akkor is, ha fojtogatva. Életjelenségei közé tartozik, hogy hol egységbe sajtolja a reá nehezedő nyomás, hol pedig megkísérli újrafogalmazni törekvéseit. Eközben nyílt és leplezett módon hat rá a többségi hatalom és a pusztán érzelmi logikával érthetően anyaországnak nevezett nemzetrész. (Anyaország? Ha egy nőnek levágják a karját, az lenne a gyermeke?) Amikor Magyarország legrövidlátóbb kozmopolita vezetése kivonta magát a nemzetpolitikából, akkor természetesen felerősödött az utódállamok többségi hatalmához és a benyomuló világerőhöz való igazodás kényszere, s ezzel a nemzet „szétfejlődése”. A meglevő magyar szervezetek mellé párhuzamos szerveződések sorakoztak fel majd mindegyik utódállamban, s ha egyiket az egyik magyarországi tömegerő (párt) vállalta rokonának, a másikat (vagy csak a meghasonlást) a másik támogatta. Ezzel leképeződött a hazai belpolitikai viszály is.
Mostanra csitult ez a fajta megosztottság, köszönhetően a 2004. decemberi népszavazás rávilágító erejének is. Ám az érdekképviseleti kérdések nem múltak el. Például Erdélyben a korábban Budapesttel civakodó RMDSZ megegyezett a Magyar Polgári Párttal a jövő évi választások tekintetében, de az egész országra és kiterjedő, s a 3 fő politikai erőt átfogó erő-összpontosítás várat magára. A Délvidéken pedig a VMDP elnöke, Csorba Béla kezdeményezett együttműködést a VMSZ-szel és VMDK-val az ottani választásokra, miközben a VMSZ házatáján támadt elégedetlenségi hullám. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? A legfőbb célok érdekében történő erőegyesítésben a magyar kormánynak azt a szerepet kell végigvinnie, amivel sikert ért el Kárpátalján.
d) A kultúra nem járulékos elem, nem sorminta tevékenységünk szegélyén, hanem a közösségi lét megélése. Ezért kell költségvetési forrásokkal is átgondoltan és hosszútávon támogatni a közösség-építő tevékenységet. A közösségi hálózatok kiépítése különösen fontos a szórványban. Az összkép már ma is színes. Mozgósító ereje miatt kiemelném a Duna-tévé „Röpülj, páva!”-versenyeit, a Külhoni Nemzetrész Értéktár kiépítésében való munkálkodást és a csírázó Kárpát-medencei népfőiskola-programot.
A pályáztatásnak különösen nagy a jelentősége a kisközösségi programoknál. Fontos, hogy javuljon ezek időben történő kiírása, a lehetőségig csökkenjen a kapkodás és egyszerűsödjék a folyamat s hogy a feltételekre előre lehessen felkészülni (legutóbb is volt olyan kiírás, amely a civilektől a karácsonyi ünnepkör idején várta el az anyagok elkészítését, elküldését). A pályáztatás egyik előnye, hogy ú viszonylag kis összegekkel megvalósítható programokban sok-sok elkötelezett ember vállal(hat) közösségi munkát.
e) Egyes állami feladatok magyar költségvetés terhére történő átvállalása nagy kérdés. Felmerülhet, hogy miért kéne a magyar államnak finanszíroznia határon túli iskoláztatást, egyetemek működését, s legutóbb Kárpátalja esetében már bizonyos bérjellegű kifizetéseket is. Hiszen akik kapják, azok nem hozzánk adóznak. Mégsem tehetünk másként. Márcsak azért sem, mert az utódállamok a magyar közösségek életének állami támogatását – és sokszor a közszolgáltatásokat is – elsorvasztva laza mozdulattal ráhagyják megkurtított országunkra az egész határon túli magyar népesség oktatásának, művelődésének, gazdasági forrásjuttatásának, kapcsolattartásának feladatát. Hadd érezzék e maradvány-magyarok, hogy teljesen kiszolgáltatottak! Lássák be, hogy egyetlen út az igényfeladás és beolvadás! Józan ésszel gondolhatnánk persze, hogy érthetetlen. Érthetetlen, hogy az utódállamok nem tartják országaik érdekének a magyar lakosok értékteremtő tevékenységének kibontakoztatását. Pedig lehetne az. Addig is, amíg ezen a téren nem tudunk előbbre lépni, magyar nemzeti érdek a határon túl élő közösségeink fenntartása, helybentartása. Erőnkhöz mérten segítenünk kell! A magyar kormány ezt vállalja. S ha vállalja, felértékelődik a kisebbségi magyarok szemében az „anyaország”. Ez pedig erősíti a nemzet egységét. Ugyanakkor ez végső soron a közös Kárpát-medencei politika része, mert ha elhanyagolt területeken hozzájárulunk az életlehetőségek teremtéséhez, az az együtt élő minden nemzetiség számára vonzó üzenet.
f) A magyar politika már a rendszerváltoztatás hajnalán úgy döntött, hogy Trianon revíziója helyett az autonómia kivívását fogja támogatni. Sokszor tapasztaljuk, hogy az ellenséges felfogás még ezt is az elszakadással akarja egyenlővé minősíteni. Ezért beszélnek a felvidéki politikusok egy ideje inkább önkormányzásról. A magyar közösségeknek el kell érniük legalább korlátozott önrendelkezést (ezért kíséreljük meg elismertetni a kollektív jogokat).
g) Itt a válasz egyúttal arra a kérdésre, hogy a helyi magyarság politikai képződményeinek igényei szerint kell-e Magyarországnak politizálnia. Igen, ha arra gondolunk, hogy adott ország, adott térség gondjait helyben ismerik leginkább. Nem, ha arra, hogy a többségi nyomás megfélemlíteni törekszik az ott kisebbségben élőket. Ez az „igen” és ez a „nem” azonban semmiképpen sem tekinthető „nemigen”-nek. Akik arra hivatkoznak, hogy a helyi közösségnek kell a többséget meggyőznie igazáról, s ebbe a magyar állam lehetőleg ne szóljon bele, azok magára hagyják felebarátainkat a bajban. Azt a pofonegyszerű választ még nem hallottam erre, amely leleplezné ezt a bolondságnak tűnő, de lényegében aljas szöveget. Azt, hogy a magyar politikai vezetésnek éppúgy ismernie kell a határon túli egyszerű magyarok helyzetét, mint a hazaiakét. Ez a képviselők feladata. Ennek alapján áttekintő képpel nekik kell rendelkezniük. Ebből alakíthatnak ki nemzetpolitikát, nem a napi gondokkal küzdő választópolgárok ösztönös vágyainak képviseletéből (bár azzal is számot kell vetniük). Ha nem így akarjuk alakítani, akkor nincs képviselet és nem lehet joga a törvényhozáshoz az Országgyűlésnek. Hiszen hogyan hozhat döntést olyan ügyekben, amelyeket csak a helyiek ismernek igazán? Hát mégha olyan magyarok ügyeiről van szó, akiket helyben minden eszközzel nyomorgatnak a beolvasztásuk végett? Persze, meg kell hallgatni a közösségük nevében szólókat, de mindenek felett segíteni kell őket, s nem az eszköztelenektől várni a megoldást. Hiszen a rájuk nehezedő túlhatalom megfélemlítő hatását épp Magyarország egyértelmű kiállása, következetessége. csökkentheti jelentős mértékben.
Áttekintve a történteket elmondhatjuk, hogy Magyarország határon túli magyarokra vonatkozó nemzetpolitikájának 3 nagy lépése értelemszerűen nemzeti kormányokhoz kötődött:
1. az Antall-kormány megteremtette a Határon Túli Magyarok Hivatalát, s ezzel állami szintre emelte a kérdést;
2. az első Orbán-kormány megteremtette a ma már kedvezménytörvénynek nevezett joganyagot;
3. a második Orbán-kormány döntött a teljes jogú magyar állampolgárság könnyített megszerezhetőségéről, s ennek következtében fogyó nemzetünk nemsokára 1 millió visszafogadott állampolgárral bővül.
Lehet és kell is javítani a nemzetegyesítés folyamatában sok részleten, de egyet világosan láthatunk:
azt, hogy ha nemzetileg nem elkötelezett erő veszi át az uralmat itthon, újra kezdődhet a közösségünk bomlása – ahogy ezt az elmúlt évtizedekben is megtapasztalhattuk.
Billenhet a mérleg erre is, arra is. Az eredmény attól függ, hogy Magyarország alkotmánya erejével vállalja-e a védőhatalmi háttér nyújtását s hogy a malomkövek közé vetett magyarok átérzik-e az idetartozást, az összetartozást. A nemzetegész szempontjából döntő, hogy Magyarország vonzó, a térségben megkerülhetetlen országgá váljék.
A lényegi kérdést jelképszerűen így tudnám megfogalmazni:
vajon meddig marad a székely zászló az Országházunkon???
dr. Kelemen András
a Nemzeti Fórum alelnöke
a Nemzeti Fórum alelnöke