II. rész - Felvidék és Kárpátalja
Felvidék
2010 előtti emlékeink között látványszinten szerepel az akkori magyar köztársasági elnök megállítása a komáromi Duna-hídon, s a Szécsénybe érkező szlovák főméltóság gépfegyveres kísérete. S akkor még nem is emlékeztünk vissza határfolyónk, a Duna elterelésére, amely tudat alá nyomottan is „befagyott konfliktusnak” számít.
Nem csodálkozhattunk, hogy a tényleges helyzet sem jobb. Itt még az a fogódzó sincs, mint több szomszédunknál: nincs rendszere az önazonosságot erősítő egyházi életnek. A többségben katolikus magyarok nem fordulhatnak magyar püspökhöz, a pápai adminisztráció (II. János Pál idején a Püspöki Kongregáció) a trianoni határhoz igazította az egyházmegyéket, s legutóbb a működésében már régóta gátolt révkomáromi bencés rendház is vatikáni döntéssel kikerült a pannonhalmiak munkaköréből.
A magyar pártot pedig a már említett megosztó politika kiszorította a szlovák parlamentből. Hiába panaszoltuk fel a kormány Kisebbségi Bizottságának hatáskörében a kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettesi tisztség megszűntetése után bekövetkezett gyengülést, valamint az átalakított döntéshozatali rendszer átalakítását (most minden kisebbség csak 1-1 szavazattal rendelkezik). A magyar közösség fenyegetettségét jól jelzi, hogy a szlovák alkotmányt megsértő törvényt hoztak a kettős állampolgárság ellen, s következtek is az ebből fakadó megtorló intézkedések. Szakadatlan a küzdelem a mindennapok kétnyelvűségéért, a kisebbségi nyelveket sújtó médiaszabályok oldásáért, vagy például a komáromi Selye János Egyetem főiskolává történő visszaminősítése ellen. A 2016. március 5-re tervezett választás számunkra arról szól, hogy sikerül-e visszakerülni a parlamentbe a MKP-nak, s ezzel megteremteni a magyar szavazók többségének képviseletét. A kérdés az, hogy világossá vált-e már a magyarok számára, akiket a vegyes párton (Most/Híd) kívül a kormánypárt is megkörnyékez, hogy egyrészt a megosztottságban semmit sem ért el a vegyespárt: sem a vasúti kétnyelvűséget, sem a Kisebbségi Kutatási Alap ügyében (ezeket vállalta fel); másrészt hogy Magyarország és Szlovákia felső szinten 2010 után barátságosra váltott viszonya nem javít semmit a szlovák kormány magyarellenes politikáján. Éppígy a horgon fickándozó csalinak tűnik a felvidéki magyarok szavazatának megnyerésére, amikor a győzelemre törő szlovák politikai erők a szlovák állam intézkedései folytán elszegényített magyar területeken az ottani munkanélküliség megoldását ígérik.
A most folyó választási küzdelemben, de ezen túltekintve is különösen nagy hátrány, hogy a bejáratott magyar napilap, a szlovák tulajdonban levő Új Szó nem áll a felvidéki magyar értékek és érdekek szolgálatában. Ugyanakkor érdeklődéssel figyelhetjük, hogy a korábban magyarfaló, de megújult és a Smerhez felcsatlakozó jobbszélen, az Andrej Danko-féle megújult SNS-ben eddig nem jelent meg a nemzeti kisebbségek elleni uszítás. Ha ez tartós jelenséggé válik, kétségtelenül enyhülhet a nyomás a magyarok lelkén.
Ilyen körülmények között a 2010-ben megalakult Orbán-kormány – feltehetően azért, hogy a lehetőségig kerülje az egyszerre több szomszédunkkal való viaskodást, s felismerve a tágabb térségi együttműködés szükségét – politikájában a V4 együttműködésre törekszik. Megkeresve a két ország vitathatatlan érdekazonossági pontjait, a gazdasági területen igyekszik fejleszteni az együttműködést. Gondolok itt a gázvezeték-rendszerek összekötésére, 2 autópálya kapcsolódására, új határátkelők mielőbbi nyitására, s legmagasabb szinten közös fellépésre az európai politikában (a betelepítési kvóta elleni összehangolt fellépés). Reményei szerint ezzel tágítani tudja a helyi magyarság lehetőségeit. Annyi eredmény mindenesetre mutatkozik, hogy Berényi József elmondhatta a mostani MÁÉRT-on: szemben a 2006-10 közötti helyzettel, immár nincsenek folyamatos támadásnak kitéve kormányzati szintről. (Bár most decemberben történt, hogy a szlovák belügyminisztériumban magyarul beszélő szlovákoknak fogalmazták át a szlovák állampolgárságú magyarokat). A magyar nyelv megítélésében is megindult egy változás: megnőtt a magyar nyelv értéke azzal, hogy magyarul tudó szlovákiai rendőrök kellettek a migránsokhoz a magyar határra. Az MKP pedig az önrendelkezési igény elfogadottsága felé azzal tudott ajtórésbe lépni, hogy a szlovák politika számára a magyar elszakadással egyenértékű autonómia helyett területi önkormányzatiságot kíván elfogadtatni.
Ugyanakkor változatlanul eleven sebként ég a kettős állampolgárok szlovákiai kitagadása, a Malina Hedvig-ügyben és egyéb magyar-ellenes fellépésekben tanúsított szlovák merevség, s a másodrendű állampolgárság olyan megerősítése, miszerint a szlovák parlament bocsánatot kért a zsidók és németek üldözéséért, de megtagadja ezt a gesztust a felvidéki magyar tömegektől. S ez már a majdnem-jelen, hogy kapu előtt áll a kis iskolák tervezett tömeges bezárása. A magyar tömböt szétszabó belső közigazgatás kérdése – úgy tűnik – végleg lekerült a szőnyegről, s a magyarlakta vidékek gazdasági hátrányba taszítása, ezzel a szlovákiai magyar munkanélküliség kérdése a központi jóakarat híjával szűkölködik.
Mi tehet(ne) a magyar kormány, túl a puszta panaszkodáson vagy eredményt nem hozó követeléseken? Amit már tett, a komáromi új Duna-híd építésének elfogadtatása. Az Ipolyon átlépő új határállomásokkal együtt ez a közvetlen kapcsolatokat jelentősen javíthatja. Ez esetben arra kéne törekednünk, hogy az ingázásra kész felvidéki munkanélküliek munkához és jövedelemhez juthassanak Magyarországon. A kis iskolák bezárása, mely ugyan a magyar iskolahálózat szétverését jelenti, de nem csupán rájuk vonatkozik, kívül esik a magyar kormány beavatkozási lehetőségein. Miniszterelnökünk a MÁÉRT-en felajánlotta, hogy a magyarországi költségvetésből fenntartjuk ezeket, véleményem szerint azonban ennek is sok akadálya van. Magát az iskolabezárásokat ez nem akadályozza meg, legfeljebb a szlovák állami iskolák helyett magán-jellegű új kisiskolákat kell indítanunk. S a hercehurca közben további magyar gyermekek morzsolódnak le.
De hogy a jelen magyar politika barátságos hangütése félre is vezetheti a másik felet, arra felhívja a figyelmet a cseh sajtóban megjelent Kövér-interjú kiváltotta szlovák és cseh riadalom. Pedig az országgyűlés elnöke nem mondott mást, mint amit mindig is kimondtunk: hogy a Benes-dekrétumok nem felelnek meg az európai integráció jogfelfogásának és máig is sújtják az ennek alapján „kollektív bűnösök”-nek tartottakat. Felvidéki hírportálunk érthető szomorúsággal szögezi le: „Vajon mennyire őszinte, mennyire komolyan vehető az a barátság, amely nem bírja el az egyenes beszédet és esetleg a kellemetlenebb témák felvetését.”
Kárpátalja
Ukrajna keleti területén háború folyik; most itteni véreinkért aggódhatunk (mint valamikor a szerb-horvát vérontás kapcsán). Ettől eltekintve a gazdasági eszközökkel vívott küzdelem is legalább 3 milliárd dollárnyi exportkiesést jelentett Magyarországnak. Igazán akkor tudjuk felfogni a helyzet súlyosságát, ha tekintetbe vesszük a parlamentáris állapotokat: azokat a számunkra elképzelhetetlen jeleneteket, hogy a parlamentben már nemcsak összeverekednek a képviselők, de kutyás rendőrök nyomulnak be és visznek el bilincsben közülük, hogy elfordulhat többes halált okozó robbantás. Ebbe a közhangulatba aztán beleillenek a választási küzdelemben előforduló durva csalások; a szavazófülkék ellopása, sőt szétverése is.
Ilyen körülmények között lehet azon töprengeni, milyen eszközökkel közelítsünk céljainkhoz. Hogyan érjük el az új, kedvezőbb nyelvtörvény meghozatalát, a helyi magyar nyelvhasználat biztosítását, a nyelvterülethez igazított parlamenti választókerület, s önálló magyar tankerület kialakítását; továbbá a politikai rehabilitációt a szovjet korszak meghurcoltatásaiért, vagy az államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását.
A válasz itt sem egyszerű. Úgy kell minél tevékenyebben beavatkozni a regionalizmusra építve, hogy a magyar állam segítő tevékenysége ne váltsa ki az együtt élő népek irigységét, hanem érezhessék: ezzel a közjó szintje emelkedik. Még ekkor sem könnyű a felszított türelmetlenség légkörében előrehaladni. Emlékszünk, hogy a forradalmi Ukrajna 2012-ben első szuszra visszavonta a kisebbségbarát nyelvtörvényét. Most Karácsony előtt pedig a magyarokat összefogó közigazgatási egység ellen léptek fel a szélsőséges ukrán rohamosztagosok, megakasztani kívánván a decentralizációs reformot.
Itt számunkra mindenekelőtt a legsürgetőbb feladat szegénység-enyhítéssel közbelépni a magyarok helybeli megmaradása érdekében. Teszi is a kormány: az évenként megadott fejlesztési segélyeken túl jövedelem-kiegészítésként közvetlen pénzbeli támogatást ad csaknem 2000 oktatónak, pályázattal támogat magyarul gyógyító egészségügyieket, 4000 óvodáskorú gyermekeknek biztosít étkeztetést, s pénzt ad a lelkészi munka közvetlen támogatására. (Most hangzott el a szomorú sóhajtás: kapjanak pénztámogatást az önkormányzatban dolgozók is!) Persze előrelépést igazán az jelentene, ha megvalósítható lenne egy gazdaságfejlesztő program. Az ennek biztonságához szükséges állami garanciát viszont mindeddig nem hajlandóak az ukrán hatóságok megadni.
A nyomorenyhítésen és a magyar intézmények működtetésén kívül van egy olyan politikai eredmény, amitől joggal csillanhat fel a szemünk. A magyar érdekképviselet alapvető megosztottságát sikerült megszűntetni! A KMKSZ és az UMDK a 2015. októberében tartott önkormányzati választásokra egységes erőként tudott összefogni, s ez olyan 10 %-os eredményt hozott (8 képviselő megyei listán és egyéniben is), mely azt engedi sejtetni, hogy a magyar nyelvűeket meghaladta a szavazóik száma. Ez példaértékű volt, s az is, hogy az UMDK jelen levő képviselője a MÁÉRT ülésén megköszönte a magyar kormány segítségét ebben.
2010 előtti emlékeink között látványszinten szerepel az akkori magyar köztársasági elnök megállítása a komáromi Duna-hídon, s a Szécsénybe érkező szlovák főméltóság gépfegyveres kísérete. S akkor még nem is emlékeztünk vissza határfolyónk, a Duna elterelésére, amely tudat alá nyomottan is „befagyott konfliktusnak” számít.
Nem csodálkozhattunk, hogy a tényleges helyzet sem jobb. Itt még az a fogódzó sincs, mint több szomszédunknál: nincs rendszere az önazonosságot erősítő egyházi életnek. A többségben katolikus magyarok nem fordulhatnak magyar püspökhöz, a pápai adminisztráció (II. János Pál idején a Püspöki Kongregáció) a trianoni határhoz igazította az egyházmegyéket, s legutóbb a működésében már régóta gátolt révkomáromi bencés rendház is vatikáni döntéssel kikerült a pannonhalmiak munkaköréből.
A magyar pártot pedig a már említett megosztó politika kiszorította a szlovák parlamentből. Hiába panaszoltuk fel a kormány Kisebbségi Bizottságának hatáskörében a kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettesi tisztség megszűntetése után bekövetkezett gyengülést, valamint az átalakított döntéshozatali rendszer átalakítását (most minden kisebbség csak 1-1 szavazattal rendelkezik). A magyar közösség fenyegetettségét jól jelzi, hogy a szlovák alkotmányt megsértő törvényt hoztak a kettős állampolgárság ellen, s következtek is az ebből fakadó megtorló intézkedések. Szakadatlan a küzdelem a mindennapok kétnyelvűségéért, a kisebbségi nyelveket sújtó médiaszabályok oldásáért, vagy például a komáromi Selye János Egyetem főiskolává történő visszaminősítése ellen. A 2016. március 5-re tervezett választás számunkra arról szól, hogy sikerül-e visszakerülni a parlamentbe a MKP-nak, s ezzel megteremteni a magyar szavazók többségének képviseletét. A kérdés az, hogy világossá vált-e már a magyarok számára, akiket a vegyes párton (Most/Híd) kívül a kormánypárt is megkörnyékez, hogy egyrészt a megosztottságban semmit sem ért el a vegyespárt: sem a vasúti kétnyelvűséget, sem a Kisebbségi Kutatási Alap ügyében (ezeket vállalta fel); másrészt hogy Magyarország és Szlovákia felső szinten 2010 után barátságosra váltott viszonya nem javít semmit a szlovák kormány magyarellenes politikáján. Éppígy a horgon fickándozó csalinak tűnik a felvidéki magyarok szavazatának megnyerésére, amikor a győzelemre törő szlovák politikai erők a szlovák állam intézkedései folytán elszegényített magyar területeken az ottani munkanélküliség megoldását ígérik.
A most folyó választási küzdelemben, de ezen túltekintve is különösen nagy hátrány, hogy a bejáratott magyar napilap, a szlovák tulajdonban levő Új Szó nem áll a felvidéki magyar értékek és érdekek szolgálatában. Ugyanakkor érdeklődéssel figyelhetjük, hogy a korábban magyarfaló, de megújult és a Smerhez felcsatlakozó jobbszélen, az Andrej Danko-féle megújult SNS-ben eddig nem jelent meg a nemzeti kisebbségek elleni uszítás. Ha ez tartós jelenséggé válik, kétségtelenül enyhülhet a nyomás a magyarok lelkén.
Ilyen körülmények között a 2010-ben megalakult Orbán-kormány – feltehetően azért, hogy a lehetőségig kerülje az egyszerre több szomszédunkkal való viaskodást, s felismerve a tágabb térségi együttműködés szükségét – politikájában a V4 együttműködésre törekszik. Megkeresve a két ország vitathatatlan érdekazonossági pontjait, a gazdasági területen igyekszik fejleszteni az együttműködést. Gondolok itt a gázvezeték-rendszerek összekötésére, 2 autópálya kapcsolódására, új határátkelők mielőbbi nyitására, s legmagasabb szinten közös fellépésre az európai politikában (a betelepítési kvóta elleni összehangolt fellépés). Reményei szerint ezzel tágítani tudja a helyi magyarság lehetőségeit. Annyi eredmény mindenesetre mutatkozik, hogy Berényi József elmondhatta a mostani MÁÉRT-on: szemben a 2006-10 közötti helyzettel, immár nincsenek folyamatos támadásnak kitéve kormányzati szintről. (Bár most decemberben történt, hogy a szlovák belügyminisztériumban magyarul beszélő szlovákoknak fogalmazták át a szlovák állampolgárságú magyarokat). A magyar nyelv megítélésében is megindult egy változás: megnőtt a magyar nyelv értéke azzal, hogy magyarul tudó szlovákiai rendőrök kellettek a migránsokhoz a magyar határra. Az MKP pedig az önrendelkezési igény elfogadottsága felé azzal tudott ajtórésbe lépni, hogy a szlovák politika számára a magyar elszakadással egyenértékű autonómia helyett területi önkormányzatiságot kíván elfogadtatni.
Ugyanakkor változatlanul eleven sebként ég a kettős állampolgárok szlovákiai kitagadása, a Malina Hedvig-ügyben és egyéb magyar-ellenes fellépésekben tanúsított szlovák merevség, s a másodrendű állampolgárság olyan megerősítése, miszerint a szlovák parlament bocsánatot kért a zsidók és németek üldözéséért, de megtagadja ezt a gesztust a felvidéki magyar tömegektől. S ez már a majdnem-jelen, hogy kapu előtt áll a kis iskolák tervezett tömeges bezárása. A magyar tömböt szétszabó belső közigazgatás kérdése – úgy tűnik – végleg lekerült a szőnyegről, s a magyarlakta vidékek gazdasági hátrányba taszítása, ezzel a szlovákiai magyar munkanélküliség kérdése a központi jóakarat híjával szűkölködik.
Mi tehet(ne) a magyar kormány, túl a puszta panaszkodáson vagy eredményt nem hozó követeléseken? Amit már tett, a komáromi új Duna-híd építésének elfogadtatása. Az Ipolyon átlépő új határállomásokkal együtt ez a közvetlen kapcsolatokat jelentősen javíthatja. Ez esetben arra kéne törekednünk, hogy az ingázásra kész felvidéki munkanélküliek munkához és jövedelemhez juthassanak Magyarországon. A kis iskolák bezárása, mely ugyan a magyar iskolahálózat szétverését jelenti, de nem csupán rájuk vonatkozik, kívül esik a magyar kormány beavatkozási lehetőségein. Miniszterelnökünk a MÁÉRT-en felajánlotta, hogy a magyarországi költségvetésből fenntartjuk ezeket, véleményem szerint azonban ennek is sok akadálya van. Magát az iskolabezárásokat ez nem akadályozza meg, legfeljebb a szlovák állami iskolák helyett magán-jellegű új kisiskolákat kell indítanunk. S a hercehurca közben további magyar gyermekek morzsolódnak le.
De hogy a jelen magyar politika barátságos hangütése félre is vezetheti a másik felet, arra felhívja a figyelmet a cseh sajtóban megjelent Kövér-interjú kiváltotta szlovák és cseh riadalom. Pedig az országgyűlés elnöke nem mondott mást, mint amit mindig is kimondtunk: hogy a Benes-dekrétumok nem felelnek meg az európai integráció jogfelfogásának és máig is sújtják az ennek alapján „kollektív bűnösök”-nek tartottakat. Felvidéki hírportálunk érthető szomorúsággal szögezi le: „Vajon mennyire őszinte, mennyire komolyan vehető az a barátság, amely nem bírja el az egyenes beszédet és esetleg a kellemetlenebb témák felvetését.”
Kárpátalja
Ukrajna keleti területén háború folyik; most itteni véreinkért aggódhatunk (mint valamikor a szerb-horvát vérontás kapcsán). Ettől eltekintve a gazdasági eszközökkel vívott küzdelem is legalább 3 milliárd dollárnyi exportkiesést jelentett Magyarországnak. Igazán akkor tudjuk felfogni a helyzet súlyosságát, ha tekintetbe vesszük a parlamentáris állapotokat: azokat a számunkra elképzelhetetlen jeleneteket, hogy a parlamentben már nemcsak összeverekednek a képviselők, de kutyás rendőrök nyomulnak be és visznek el bilincsben közülük, hogy elfordulhat többes halált okozó robbantás. Ebbe a közhangulatba aztán beleillenek a választási küzdelemben előforduló durva csalások; a szavazófülkék ellopása, sőt szétverése is.
Ilyen körülmények között lehet azon töprengeni, milyen eszközökkel közelítsünk céljainkhoz. Hogyan érjük el az új, kedvezőbb nyelvtörvény meghozatalát, a helyi magyar nyelvhasználat biztosítását, a nyelvterülethez igazított parlamenti választókerület, s önálló magyar tankerület kialakítását; továbbá a politikai rehabilitációt a szovjet korszak meghurcoltatásaiért, vagy az államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását.
A válasz itt sem egyszerű. Úgy kell minél tevékenyebben beavatkozni a regionalizmusra építve, hogy a magyar állam segítő tevékenysége ne váltsa ki az együtt élő népek irigységét, hanem érezhessék: ezzel a közjó szintje emelkedik. Még ekkor sem könnyű a felszított türelmetlenség légkörében előrehaladni. Emlékszünk, hogy a forradalmi Ukrajna 2012-ben első szuszra visszavonta a kisebbségbarát nyelvtörvényét. Most Karácsony előtt pedig a magyarokat összefogó közigazgatási egység ellen léptek fel a szélsőséges ukrán rohamosztagosok, megakasztani kívánván a decentralizációs reformot.
Itt számunkra mindenekelőtt a legsürgetőbb feladat szegénység-enyhítéssel közbelépni a magyarok helybeli megmaradása érdekében. Teszi is a kormány: az évenként megadott fejlesztési segélyeken túl jövedelem-kiegészítésként közvetlen pénzbeli támogatást ad csaknem 2000 oktatónak, pályázattal támogat magyarul gyógyító egészségügyieket, 4000 óvodáskorú gyermekeknek biztosít étkeztetést, s pénzt ad a lelkészi munka közvetlen támogatására. (Most hangzott el a szomorú sóhajtás: kapjanak pénztámogatást az önkormányzatban dolgozók is!) Persze előrelépést igazán az jelentene, ha megvalósítható lenne egy gazdaságfejlesztő program. Az ennek biztonságához szükséges állami garanciát viszont mindeddig nem hajlandóak az ukrán hatóságok megadni.
A nyomorenyhítésen és a magyar intézmények működtetésén kívül van egy olyan politikai eredmény, amitől joggal csillanhat fel a szemünk. A magyar érdekképviselet alapvető megosztottságát sikerült megszűntetni! A KMKSZ és az UMDK a 2015. októberében tartott önkormányzati választásokra egységes erőként tudott összefogni, s ez olyan 10 %-os eredményt hozott (8 képviselő megyei listán és egyéniben is), mely azt engedi sejtetni, hogy a magyar nyelvűeket meghaladta a szavazóik száma. Ez példaértékű volt, s az is, hogy az UMDK jelen levő képviselője a MÁÉRT ülésén megköszönte a magyar kormány segítségét ebben.
Folytatása következik...
Dr. Kelemen András
a Nemzeti Fórum alelnöke
a Nemzeti Fórum alelnöke