2018. október 25-én, nyolcvannyolc éves korában elhunyt a legendás Bőzsöny Ferenc, a Magyar Rádió örökös főbemondója, az 1956-os forradalom és szabadságharc hangja. Bőzsöny Ferenc maga volt a megtestesült erő és hit, nem véletlen, hogy ő lett a hang, ami összekapcsolódott a nemzetünk egyik legfelemelőbb és egyben legfájdalmasabb forradalmával. Neki akkor és ott kellett lennie és az ő hangján kellett megszólalnia a sokaknak, akik az utcákon próbálták kivívni a szabadságunkat.
Én, koromnál fogva, csak édesapámtól és nagyszüleimtől hallottam a forradalomról és a hangról, ami mennydörögve, erőt sugározva szólt a rádióból. Nekik ez a hang adta a reményt és a hitet, hogy valami megváltozhat az országban. Már ezekből az elbeszélésekből kirajzolódott egy rendkívüli személyiség képe előttem. Mély nyomot akkor hagyott bennem, amikor személyesen is találkoztam Bőzsöny Ferenccel, azaz Feri bácsival.
Egy miskolci 1956-os rendezvény kapcsán kerestem fel Őt, hogy tartson egy beszédet. Nagyon kedves volt, rendkívül szerény és kicsit meglepődött a felkérés hallatán. Mondta, hogy milyen megtisztelő, hogy még emlékszünk rá. Igent mondott és rossz egészségi állapota ellenére örömmel vállalta a hosszú utazást. A mai napig emlékszem az első találkozásunkra és arra, hogyan változott át a szemünk előtt. Számomra először csak egy kedves, mosolygós bácsi volt, akinek a legendás hangjáról történeteket hallottam. Aztán elérkezett a pillanat, amikor meghallottam a HANGOT. Azt a hangot, ami 1956 októberében szólt a rádiókból.
Aki akkor hallotta Bőzsöny Ferencet az nem egy újabb hangzatos, szép jelzőkkel teletűzdelt, kötelezően elmondott beszéddel távozott a teremből. Nem, akik ott voltak azzal a szívekig hatoló élménnyel lettek gazdagabbak, ami 1956-ban uralkodott az utcákon és az emberek lelkében. Amikor megszólalt, a teremben néma csend és várakozó, döbbent feszültség uralkodott. Az első szavával elhozta nekünk az akkori Budapestet, az akkori lelkületet, a reményt, a hitet és a fájdalmat. Akik éltek abban az időben, azok újra átélték fiatalságuk legmeghatározóbb pillanatait és mi, akik eddig csak visszaemlékezésekből és a történelem könyvek lapjaiból ismertük 1956 történetét, ott láttuk magunkat az utcákon a harcoló fiatalok között. Minden élményét és érzését átadta a hallgatóságának. Nemcsak hallgattuk Feri bácsi hangján az eseményeket, amiket ő átélt, hanem részeseivé váltunk. Minden egyes érzést vele együtt éltünk át. A forradalom elevenedett meg előttünk, éreztük a vágyat a szabadság iránt, a reményt, hogy talán kivívhatjuk magunknak és a fájdalmat, hogy elbuktunk. Majd pedig a hitet, hogy ezzel még nincsen vége, inkább valami kezdetét vette.
Sokkal többek lettünk Feri bácsi által és ez nem pusztán azért volt, mert ilyen csodálatos orgánummal áldotta meg őt a Jóisten. Feri bácsi maga volt a forradalom, az erő, a bátorság és a remény. Egy igazi küzdő volt, aki még a legfájdalmasabb pillanatban is tudott mosolyogni és fel tudott állni. Vele együtt pedig mi is. Azóta is, ez az élmény határozza meg nekem 1956. október 23-át és ezért nem tudok elég hálás lenni.
Megemlékezését hitvallásával zárta.
„Uram, ahová tettél, ott szolgállak,
ahol megsejtlek, ott kereslek.
Ahogyan tudlak, úgy követlek,
ha megbotlom, nem csüggedek.
Ami van, azért magasztallak,
ami nincs, azért nem zaklatlak.
Ami a munkám, megcsinálom,
a jó szót érte sose várom.
Ha nem sikerül, nem kesergek,
és másnap mindent újrakezdek.”
Miután befejezte az egész teremben nem lehetett mást látni, mint a meghatottságtól és az élményből való kiszakadás fájdalmától könnyes szemek csillogását.
Valami véget ért, egy legenda hallgatott el, de hangja visszhangra talált a szívünkben.
Csak azt tudom mondani, amit akkor hebegtem el neki: köszönöm szépen, Feri bácsi. Isten vele!
Nagy Dóra
Egy miskolci 1956-os rendezvény kapcsán kerestem fel Őt, hogy tartson egy beszédet. Nagyon kedves volt, rendkívül szerény és kicsit meglepődött a felkérés hallatán. Mondta, hogy milyen megtisztelő, hogy még emlékszünk rá. Igent mondott és rossz egészségi állapota ellenére örömmel vállalta a hosszú utazást. A mai napig emlékszem az első találkozásunkra és arra, hogyan változott át a szemünk előtt. Számomra először csak egy kedves, mosolygós bácsi volt, akinek a legendás hangjáról történeteket hallottam. Aztán elérkezett a pillanat, amikor meghallottam a HANGOT. Azt a hangot, ami 1956 októberében szólt a rádiókból.
Aki akkor hallotta Bőzsöny Ferencet az nem egy újabb hangzatos, szép jelzőkkel teletűzdelt, kötelezően elmondott beszéddel távozott a teremből. Nem, akik ott voltak azzal a szívekig hatoló élménnyel lettek gazdagabbak, ami 1956-ban uralkodott az utcákon és az emberek lelkében. Amikor megszólalt, a teremben néma csend és várakozó, döbbent feszültség uralkodott. Az első szavával elhozta nekünk az akkori Budapestet, az akkori lelkületet, a reményt, a hitet és a fájdalmat. Akik éltek abban az időben, azok újra átélték fiatalságuk legmeghatározóbb pillanatait és mi, akik eddig csak visszaemlékezésekből és a történelem könyvek lapjaiból ismertük 1956 történetét, ott láttuk magunkat az utcákon a harcoló fiatalok között. Minden élményét és érzését átadta a hallgatóságának. Nemcsak hallgattuk Feri bácsi hangján az eseményeket, amiket ő átélt, hanem részeseivé váltunk. Minden egyes érzést vele együtt éltünk át. A forradalom elevenedett meg előttünk, éreztük a vágyat a szabadság iránt, a reményt, hogy talán kivívhatjuk magunknak és a fájdalmat, hogy elbuktunk. Majd pedig a hitet, hogy ezzel még nincsen vége, inkább valami kezdetét vette.
Sokkal többek lettünk Feri bácsi által és ez nem pusztán azért volt, mert ilyen csodálatos orgánummal áldotta meg őt a Jóisten. Feri bácsi maga volt a forradalom, az erő, a bátorság és a remény. Egy igazi küzdő volt, aki még a legfájdalmasabb pillanatban is tudott mosolyogni és fel tudott állni. Vele együtt pedig mi is. Azóta is, ez az élmény határozza meg nekem 1956. október 23-át és ezért nem tudok elég hálás lenni.
Megemlékezését hitvallásával zárta.
„Uram, ahová tettél, ott szolgállak,
ahol megsejtlek, ott kereslek.
Ahogyan tudlak, úgy követlek,
ha megbotlom, nem csüggedek.
Ami van, azért magasztallak,
ami nincs, azért nem zaklatlak.
Ami a munkám, megcsinálom,
a jó szót érte sose várom.
Ha nem sikerül, nem kesergek,
és másnap mindent újrakezdek.”
Miután befejezte az egész teremben nem lehetett mást látni, mint a meghatottságtól és az élményből való kiszakadás fájdalmától könnyes szemek csillogását.
Valami véget ért, egy legenda hallgatott el, de hangja visszhangra talált a szívünkben.
Csak azt tudom mondani, amit akkor hebegtem el neki: köszönöm szépen, Feri bácsi. Isten vele!
Nagy Dóra