Nevelni és nevelődni

"Azok a szülők, akik nevelték is gyermekeiket, nagyobb megbecsülésre érdemesek, mint azok, akik csupán a világra segítették őket: mert az utóbbiak csak az élet lehetőségét, az előbbiek viszont a szép élet lehetőségét biztosították számukra."  (Arisztotelész)

A legtöbb gyermek, még ha nem is tudnak róla, szerencsés, van ugyanis valamijük, amit természetesnek vesznek, éppen ezért pedig sokszor nem becsülik is meg azt kellőképpen. Ez a tulajdon nem más, mint a család. Azonban vannak olyanok is, akik valamilyen okból kiszakadnak, akiket kiszakítanak saját családjukból. Vannak olyanok, akikről lemondanak, és vannak olyanok, akiket nem adnak ugyan örökbe, de saját családjuk nem képes az ellátásukra. Ezek a gyerekek örökbefogadó, illetve nevelőszülőkhöz kerülnek.  

Én is egy ilyen családban nőttem fel, édesanyám ugyanis úgy döntött, hogy pedagógusi pályáját elhagyva, tanítás helyett nevelés útján, hivatásos szülőként próbál segíteni a rászoruló gyerekeken. Nem ismerem a rendszer minden részét, saját szemszögemből láttam a szociális rendszer működését, ennek ellenére úgy gondolom, hogy hiteles képet nyújthatok, hiszen nem csak az örökbefogadott, de a nevelt gyermekek tapasztalataiba, valamint a nevelőszülőség nehézségeibe is bepillantást nyerhettem családom által.

Elsődleges szocializációs közegként, a család nagyon fontos hatással van egy gyermek fejlődésére, társadalomban betöltött későbbi szerepére, éppen ezért az állam törekszik arra, hogy a saját családjukból kiszakított gyermekeket minél hamarabb nevelőcsaládoknál helyezzék el, ezáltal is elősegítve a stabil, biztonságos légkört számukra. Mint mindennek, ennek a rendszernek is megvannak a maga hibás pontjai. A következőkben az általam tapasztaltak alapján kívánom megosztani véleményemet a Magyarországon működő szociális gyermekvédelmi rendszer működéséről, valamint a 2014-ben véghezvitt átalakításokról. Mindezt a rendszerben közvetve érintettként kívánom megtenni, mert úgy érzem, hogy kívülről nézve nehezebb megtalálni azokat a kiküszöbölendő hibákat, melyeket a nevelőszülők, vagy a nevelt gyerekek révén könnyűszerrel észrevehetünk.

Az általam tapasztalt elmúlt 23 év alatt több, kisebb-nagyobb változáson ment keresztül a gyermekvédelmi, nevelőszülői rendszer. Állandó maradt azonban az elsődleges cél: hogy a gyermek a lehetőségekhez mérten, minél hamarabb visszakerülhessen a vér szerinti családjához. Önmagában véve ebben semmi kivetnivaló nincs, egyetértek azzal, hogy a gyermekeknek az a legjobb, hogy saját szülei, rokonai nevelhessék, azonban az évek során sajnos túl sok példát láttam arra, hogy a gyermek időnek előtte kerül vissza a vér szerinti családjába. Abban az esetben, amikor a vér szerinti család képes arra, hogy a továbbiakban biztonságos, stabil környezetet biztosítson, üdvösnek tartom ezt az eljárást. Sajnálatos módon ritkán tapasztalható ez a pozitív példa. Azzal viszont már többször is találkoztam, hogy a gyermeket idő előtt visszaadják a vér szerinti családnak, azért mert az pillanatnyilag megfelelő körülményeket tud biztosítani számára. Azonban mint ahogy az már több esetben is történt, ez a viszonylag nyugodt állapot nem tart sokáig, s a gyermek (vagy időközben gyermekek) visszakerül a rendszerbe, és sajnos az is elő szokott fordulni, hogy ez megismétlődik újra és újra. Úgy látom, mindezt a kálváriát ki lehetne kerülni azzal, ha a már megfogalmazott bizonyos elvárások mellé, mint például, hogy a rendezett körülményeket biztosítása, idő intervallumot is csatolnánk: például minimum egy évig fent tudja tartani magát és környezetét a szülő, mielőtt visszahelyeznénk hozzá a gyermeket, miközben folyamatosan és egyre hosszabb ideig tartó látogatásokkal szoktatnánk vissza a kiskorút. Többet és rendszeresebben kellene ellenőrizni a vér szerinti családokat, azonban úgy tudom, hogy ez azért is nehéz feladat, mert a legtöbb esetben agresszív, alkoholproblémákkal is küzdő anyukákról és apukákról van szó, akikhez legtöbbször félnek kimenni a szakemberek rendőri segítség nélkül. Ezzel szemben viszont látnunk kell (saját tapasztalatból tudom), hogy ezeknek az embereknek még alkoholproblémáik ellenére is megvan a látogatáshoz való joguk, vagyis kijelölt időszakokban a nevelőszülő és a gyermek köteles találkozni a szülőkkel, akik (ilyen is megesett már) sokszor ittas állapotban jelennek meg. Természetesen hazánkban is vannak olyan helyek, ahol ezek a találkozók ellenőrzött körülmények között zajlanak, azonban sajnos olyan esetek is vannak, ahol egyáltalán nem, sőt! És addig, amíg egy ilyen is akad, foglalkoznunk kell a témával. Mit tud csinálni ekkor a nevelőszülő? Jelezheti a tapasztaltakat. Mi lesz a következmény? Tapasztalataim alapján nem sok. Valószínűleg a szülő értesítést kap a panaszról. Miért? Azért mert a vér szerinti család elsődlegességet élvez a nevelőszülővel szemben. Ez ugyan nincs leírva és természetesen a gyermek érdekei a legfontosabbak, ami az alapelv szerint ugyebár az, hogy minél hamarabb visszakerülhessen a saját családjához. És megint a kör elején járunk. Ezzel eljutunk ahhoz a hibához, aminek kiküszöbölése kulcsfontosságúvá kell, hogy legyen: ki az, aki meg tudja mondani, hogy mire van szüksége a gyermeknek? Az állam jelenlegi álláspontja meglátásom szerint: a szakemberek, tehát pszichológusok, gyámok, szociológusok, gyermekvédelmisek, tanácsadók garmadája, akik sok esetben vagy nem rendelkeznek elég információval, vagy igen leterheltek. Ezután a vér szerinti szülő, és végül, utolsó sorban a nevelőszülő. A 2014-es átalakítások során ugyanis a nevelőszülők elveszítették azt a jogukat, hogy gyámjaik lehessenek az általuk nevelt gyermekeknek. Így tehát olyan személyé a felelősség és egyben a döntés joga, aki ritkán, és felszínesen érintkezik magával a gyermekkel. Mi ennek a következménye? Véleményem szerint az, hogy nem fog megfelelő képet alkotni a gyermekről, valamint annak az édes szülőjével való kapcsolatáról, így tehát amikor kell 50-50% , hogy rosszul fog dönteni. Ez pedig hatalmas hibafaktor, hiszen gyermekek életéről van szó. Szintén személyes példával tudom ezt az állítást igazolni. Mikor édesanyám hivatásos nevelőszülőként magához vette a gyerekeket, úgy döntött nem vállalja a gyámi szerepet, ami akkor még az ő döntésén múlott. Ennek következtében egy testvérpár csaknem hat évvel később visszakerült a vérszerinti édesanyjukhoz. A történet részeként tudni kell, hogy anya nem tartotta helyénvalónak a döntést, amit ráadásul 3 nap leforgása alatt végre is hajtottak, úgy, hogy a két gyerek közül az idősebbik egyértelműen nem akart haza menni. A történetnek itt azonban nem szakadt vége, mivel öt évvel később kaptuk a hírt, hogy az időközben négy gyermek visszakerült a „rendszerbe”. Ezúttal másik nevelőcsaládhoz. Ez így ment, míg nagykorúak nem lettek; ezt pedig onnan tudom, hogy mind a ketten felvették anyukámmal a kapcsolatot, amikor tehették és a mai napig beszélő viszonyban maradtak. A tanulság mindenki számára más volt, anyának az, hogy megéri a felelősség, ha ezzel segíthet a gyerekeken. Ez azonban mit sem változtatott a két gyermek sorsán.

Érdemes a fenti történet némely részén is elgondolkodnunk egy kicsit. Mint ahogy írtam, rövid idő alatt kerültek a gyerekek vissza a szülőkhöz. Jelenleg ez fordított esetben is így működik, tehát a gyerek egyik napról a másikra kerül át a szülőtől a nevelőszülőhöz. Sajnos elkerülhetetlen, hogy a gyerekekben ne alakuljon ki a félelem, bizonytalanság érzete, mivel ha sikerül is azonnal családba kihelyezni őket, akkor is teljesen ismeretlen közegbe, idegenek közé kerülnek. Körülbelül tizennyolc éve ugyanis még az volt az eljárás, hogy a szülőktől való elvétel után a kiskorúak gyermekotthonba kerültek, ahol a nevelőszülők meghatározott ideig látogatták őket, majd csak ez után vitték haza magukhoz. Én ezt a rendszert annyiban látom jobbnak, hogy így a gyermek a nevelőszülőt valamelyest megismerhette, kialakulhatott egy viszonylagos bizalmi kötődés benne. Ez a rendszer már több éve teljesen átalakult, így sokszor a gyerekek egyenesen az otthonukból kerülnek a nevelőszüleikhez. Ennek pedig az utóbbi időben több káros vonását láttam, mint hasznosat. Leginkább az a baj ilyenkor, hogy a gyerekek nem értik, hogy miért kell eljönniük, és mivel egyenesen a nevelőszülőhöz viszik őket, sokszor úgy csapódik mindez le bennük, mintha maga a nevelőszülő vette volna el őket a szüleiktől. Könnyen tehetjük fel ilyenkor a kérdést, hogy nem látja-e e be ilyenkor a gyermek, hogy a nevelőszülő csak jót akar neki? A válasz az, hogy nem. Nehéz ugyan elhinni, de ők egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy otthon „rossz” nekik, így nem születhet meg a belátás, miszerint a nevelőszülőnél jó. Még akkor sem, ha a gyerek feje felett nem volt tető és télvíz idején sátorban lakott, vagy a kukából túrták ki az ennivalót. Érdekes tapasztalat, de úgy vettem észre, hogy mindezen élet tapasztalok ellenére, a gyerekek nagyon ragaszkodnak a szüleikhez, így pedig az a tévhitük, hogy a nevelőszülő „vette el őket tőlük” megnehezíti a bizalmi kapcsolat kialakítását, valamint a gyermek beilleszkedését az új környezetbe és a szabályokhoz való alkalmazkodását.

2014-ben hatályba lépő módosítás alapján a kormány megszüntette a hivatásos nevelőszülői rendszert. Ez röviden annyit tesz, hogy azok, akik eddig főállásban neveltek 6-8 gyermeket, most munkaviszony helyett jogviszonyba kerültek, vagyis míg eddig rendes fizetéssel rendelkeztek, most gyermekenként meghatározott összegből kel gazdálkodniuk, amit kifejezetten a gyermekekre kell fordítaniuk. Ezzel nincs semmi gond, hiszen ez eddig is így történt, csak éppen nem volt leírva. A kormány álláspontja egyértelmű: akik eddig főállású anyák/apák voltak menjenek el dolgozni, és mellette neveljék a gyermekeket. Hangsúlyoznom kell, eddig is voltak olyan családok, ahol nem főállásban neveltek gyerekek, de ebben az esetben 2-3 csemetéről van szó, nem 6-8-ról. A kormány által elvégzett átalakítások határozottan átgondolatlannak találom. Mi lesz azokkal a hivatásosokkal, akik nem 1-2, de 10-20-30 éve csinálják már ezt? Hogyan fognak úgy elhelyezkedni ezek az embere a munkaerőpiacon, miközben továbbra is 6-8 gyermeket nevelnek? Két választásuk van: hajlott koruk ellenére (ugyanis többen nyugdíj előtt állnak) vállaljanak még több gyermeket, hogy öregkorukra legyen nyugdíjuk, vagy adják vissza a gyerekek zömét és keressenek másik munkát?

Tisztában kell lennünk azzal, hogy miközben a nevelőszülőket ilyen dilemma elé állították, addig az állami gondozásba vett gyermekek száma egyre növekszik, és az eddigi rendszer is csupán körülbelül 60%-át tudta nevelőszülőkhöz helyezni. Mindez azért van így, mert nagyon kevés a nevelőszülő, és még kevesebb volt eddig a hivatásosok száma. Miért? Azért mert a nevelőszülőség nem egy heti öt napos, nyolc órás munka. Ez hivatás, ami egy életen át kell, hogy tartson. Itt a szülő nem mondhatja a gyereknek este tíz után, hogy old meg magad és nincsen más, aki váltson a következő műszakban. Azt is hangsúlyoznom kell, hogy a gyermekek is zömével szellemileg, érzelmileg, vagy egészségügyileg sérült egyének, akikre kiemelten kell figyelni, sőt sok esetben orvoshoz, korrepetitorhoz, tanácsadóhoz, pszichológus kell járni velük. Emellett pedig a vér szerinti szülőhöz alkalmazkodva kijelölt helyen, időben és időközönként meg kell jelenni a gyerekkel a láthatásokon is.

Meg kell még említenem az otthonteremtési járulékot, amit a minimum öt évet a rendszerben eltöltött és nagykorúságuk miatt kikerülők kapnak, kifejezetten lakásvásárlásra, vagy bérlésre. Ez egy egyszeri, milliót is meghaladó összeg, amire sok ilyen fiatal felnőttnek szüksége is van, hiszen nincs családjuk aki támogassa, vagy befogadja. A problémát ez esetben én abban látom, hogy a fent leírt rendszerben eltöltendő időtartamon kívül, semmilyen feltételhez nem kötik, ami esetleg a társadalom normáinak, szabályainak elsajátításához járulna, vagy a későbbiekben a gyermek munkavállalását segíthetné. Ez alatt én pontosan azt értem, hogy célravezetőbb lenne az otthonteremtés megszerzését érettségi, vagy szakma elvégzéséhez kötni. Ezáltal a gyermek motiválva lenne a tanulásra, fejlődésre, a társadalomba való beilleszkedésre. Így a rendszerből kikerülve nagyobb eséllyel vállalhat munkát és több lehetősége lenne. 

Mindezt összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy gyermekvédelmi, nevelőszülői rendszerünk a 2014-es átalakítások ellenére, továbbra sem tud megfelelően működni. Tény, hogy ez a rendszer rengeteg pénzbe és energiába kerül és szükséges is volt az átalakítás kezdeményezése, azonban, ha sikerülne a forrásokat és a rendelkezésre álló szakember gárdát megfelelő irányba elmozdítani, akkor felszámolásra kerülhetnének azok a területek, ahol a legsúlyosabb hiányosságok fedezhetők fel. Vannak Magyarországon is, gyermekvédelmi szempontból jól működő régiók, melyek nyomán megkezdődhetnének az átalakítások. De ez addig nem fog működni, míg a nevelőszülői rendszer működését át nem gondolják. A felső vezetésnek ugyanis újra rá kell döbbennie arra, hogy azok a szülők, akik vállalják, hogy mások gyermekeinek segítsenek, jobb élet lehetőségét kínálják nekik nagyobb megbecsülést érdemelnek azoknál, akik egyszerűen világra hozták, majd pedig nem tudták vagy nem akarták ellátni őket.