Hétfőn volt szerencsém élőben meghallgatni Orbán Viktor miniszterelnök beszámolóját, valamint az arra adott ellenzéki pártok reagálását. Nemsokára újra választanunk kell, így igencsak fontos látnunk, hogy milyen a választéka a jelenlegi magyar politikai elitnek. Nos, a kirohanásaikat hallgatva arra jutottam, hogy jelenleg úgy viselkednek az ellenzéki pártok vezetői, politikusai, mint a fejetlen csirkék a tyúkudvarban. 

A Magyar Narancs nevű lap online felülete leközölt egy hmm, cikket?, amiben nemcsak az újságírás professzionalitását, de magát az értő olvasást is megkérdőjelezték. „Cikkükben”, mely össz-vissz három sorból áll, olyan kijelentéseket tesznek, amik finoman szólva is nélkülöznek mindenfajta értelmet, ám ebben a három mondatban mégis többet közölnek velünk, mint amit először gondolnánk.

Képzeljünk el egy asztalt, amin egy csinos kis tálka áll. Igazság szerint nincsen sok funkciója ennek a tárgynak, inkább dekorációs feladatokat lát el. Éppen ezért különösen odafigyelnek arra, hogy divatos legyen, csili-vili és fényes. Teljesen érdektelenné válik azonban egy idő után, bosszantani is csak akkor tud, amikor le kell újra porolni, hogy legalább azt a minimális szerepét el tudja játszani, amire való. Unalmas, hasznavehetetlen és üres kis semmiség ez a tálka. Csak külcsín, semmi tartalom. Pontosan ez jutott eszembe, amikor hallottam Vona Gábor miniszterelnök-jelölti beszédét.

A kommunizmusban élő fiatalok legnagyobb vágya az volt, hogy utazhassanak. Be akarták járni a világot, ki akartak szabadulni ebből a fullasztó rendszerből, meg akarták ismerni a szabadságot. Nekik, nagyon sok esetben nem maradt más, csak a könyvek, térképek és a képzelet adta lehetőség arra, hogy eljuthassanak a világ minden pontjára. Ezzel szemben mi már oda és akkor utazhatunk, ahová és amikor csak akarunk, szörfölhetünk a neten, a lehetőség tárháza a mi életünk. Legalábbis eddig az volt.

Érdekesnek találom, hogy miközben mindenki a menekültek jogaiért kardoskodik, hogy állandóan, látványosan szemet hunynak a terrortámadások és egyéb incidensek felett és az együttérzés látszatából fakadó Facebook profilképeik mögé bújva jajveszékelnek az emberek, most mégis néma csend a reakcióra arra, hogy meg akarják vonni a szavazati jogunkat az EU-ban. Komolyan, nagy erőkkel hallgatóztam egész nap, de nem hallottam a megszokott kiabálást a jogok sárba tiprásáról és a sötét középkorról, meg diktatúráról. Hol vagytok jogvédők?

Kedves Naplóm! Egyszerűen nem hiszem el, hogy már nem számítok, hogy elfelejtettek engem?! Engem, a hős Ferencet, aki a XXI. század vérbeli igazmondó hőse. Aki valamikor oldalakat robbantott szét és bábunak használta a jelölteket. Képtelenség, hogy velem nem foglalkozik senki. Igaz, nekem vannak milliárdjaim, de én hatalmat akaroook!

Az ünnep miatt nem szándékoztam túl sok időt pazarolni arra, hogy belemélyedjek a politika, bocsánat a civilek világába. Úgy vélem Húsvétkor (ami nem a locsolkodás és a sonka miatt olyan fontos ünnepe minden kereszténynek) nem illendő a sárdobálás és a kukaborogatás. Elvégre ez az az időszak, amikor megemlékezünk arról, hogy Jézus feláldozta magát értünk. Ez a megbocsájtás, az őszinte bűnbánat és önvizsgálat időszaka. Ám ahogy látom, ez a kedves liberálisainknak még ilyenkor sem sikerül, sőt...

Én, tanult kollégáimmal ellentétben nem fogok hosszan értekező cikket írni a CEU-ról. Igazság szerint a magyar egyetemek felét be kellene záratni, mert egy ekkora országnak nincsen szüksége több mint 70 intézményre. Úgy vélem sokkal versenyképesebbé válna ezáltal az oktatás és végre előtérbe kerülne az a szemlélet, hogy egyetemen/főiskolán tanulni nem jog, hanem kiváltság, amit ki kell érdemelni. Ez azonban már egy másik történet és jelenleg nem történt egyetlen bezárás sem, a CEU-nak sem lesz baja, ha betartja a törvényi előírásokat. Ami azonban felkeltette ezzel az üggyel kapcsolatban a figyelmemet, az a fiatalok, pontosabban a budapesti momentumos és egyéb tömörülések fiatal titánjainak a viselkedése.